2012. május 28., hétfő

Együtt álmodni tovább

A tavaszi szünet első napja volt. Annyira vártam már, hogy elkezdődjön, hogy ne kelljen korán kelni, iskolába menni, most mégis céltalanul, unatkozva hevertem az ágyon és bámultam a plafont. A résnyire kinyitott ablakon keresztül finom virág illat, napsugár és madár csicsergés áramlott be. Pár hét eltelt már azóta a bizonyos telefon beszélgetés óta és én még mindig nem fogtam fel teljesen. Megváltoztatta az életemet. Emlékszem, halálosan féltem, ahogy a telefon kagylóját szorongattam a kezemben és a hangom idétlenül elcsuklott, mikor bele szóltam. Nem is tudom már hogy kezdtem a mondatomat, csak azt éreztem hogy veríték csorog le a halántékomnál és a szívem hevesen kalapálva igyekszik kiugrani a torkomon. Féltem...mit féltem ?! Rettegtem. De beszélnem kellett, a nagyi és Bill engem bámult és vártak valami reakcióra, miközben hallottam a kagylóból anya kérdő hangját, szólnom kellett és én megtettem. Életemben először igazán beszéltem az anyámmal és Bill is. Az első pár mondat idétlenre sikerült, pluszba anya percekig csak zokogott, amitől nem hallottam semmit, és persze rám is átragadt a sírása, na meg ikremre is és később nagyira is, amint nézett bennünket. Egy szép nagy könnyhullatós csapat voltunk. Beszélgettünk mindenféléről, iskoláról, hobbiról, milyen zenéket szeretünk, és ő mit szeret, mi a kedvenc időtöltése, Gordon hol dolgozik és Marcus milyen gyerek, a témák elég könnyedek voltak, mert mindannyian tudtuk a múlt súlyos dolgait, nem telefonon keresztül kell megvitatni. Vagy háromnegyed órán keresztül beszéltünk anyánkkal, egymás kezéből kikapkodva a telefont Billel. Szinte versengtünk, kinek jut még eszébe valami amit kérdezni lehet, izgatottan remegett mindkettőnk hangja és mikor leraktuk a telefont, szokatlan könnyűség szállta meg a lelkemet, mintha valahogy a levegő vétel is könnyebb lett volna. Anya azt ígérte hamarosan ő hív fel minket és mi Billel türelmetlenül vártuk, hogy megcsörrenjen a telefon. Két nap múlva pedig anya betartotta amit ígért, telefonált, aztán másnap este ismét, és utána való nap is. Minden nap jelentkezett és azt vettük észre ikremmel, hogy egyre jobban várjuk ezeket a beszélgetéseket, siettünk haza az iskolából, gyorsan megtanultuk a leckét, vacsoráztunk és reszkető gyomorral szobroztunk a nappali előtt, hogy halljuk ha nagyi szobájában szól a telefon készülék. És boldogságtól égő arccal, egymást lökdösve szaladtunk a telefon felé, ha hívás volt. Aztán a szünet előtti napokban anya félve tette fel a nagy kérdést, van e kedvünk pár napot Zielitz-ben tölteni vele, Gordonnal és a kisöcsénkkel. A kérdése finoman szólva is megdöbbentett minket, szólni sem tudtunk hirtelen, de belül mindketten tudtuk a választ, hogy másra sem vágyunk, mint hogy személyesen is megismerjük őket, viszont tudtuk, a nagyi engedélyét kell kérnünk ehhez. Ettől kicsit anya is tartott, mi viszont úgy gondoltuk megpróbáljuk rábeszélni és a szerencse mellénk állt, mert nagyi - bár nem örült kifejezetten - áldását adta a dologra. Billel egymás nyakába ugorva kiabáltunk és körbe szaladtuk a nappalit, mikor nagyanyánk kimondta a döntő szót. Nagyon boldogok voltunk és türelmetlenkedve hajtottuk az időt, hogy érkezzen már el a tavaszi szünet. Úgy egyeztettünk anyával, hogy a szünet második napján, kedden reggel indulunk és egészen szombat délutánig maradunk, akkor anya autóval átfuvaroz majd minket Loitschébe. Minden telefon beszélgetésünkkor az utazás volt a téma, anya annyi programot kitalált nekünk, hogy féltünk, mindegyikre nem is lesz időnk. Aztán eljött a szünet és vele együtt a várakozással egybe forrt unalom. És a kétségek. Vajon milyen lesz Zielitz-ben ? Hogy fog reagálni ránk Gordon és Marcus ? És bennünk milyen érzések lesznek ? Mi van, ha mégsem olyan minden, mint amilyennek gondoljuk ? És mi van, ha ennyi év külön lét után már nem tudjuk helyrehozni a törést ami köztünk és anya között tátong ? Igen, ettől tartottam a legjobban. Hogy nem tudunk felejteni...Lehet, hogy sosem lesz közöttünk rendes anya-gyerek kapcsolat, a csalódás és a sebek örökre belénk égtek, mindenesetre mi Billel mindent megteszünk, hogy a legjobbat hozzuk ki ebből a négy ott töltött napból. A csomagjaink már szépen össze készítve hevertek az író asztal alatt, az indulásra várva. Az idő meg mintha lecövekelt volna egy helyben, nem akart múlni. Még mindig csak délelőtt volt, hol van még a holnap reggel, mikor is nagyi kikísér minket a buszpálya udvarra ? Úgy éreztem, addigra biztos begolyózok...A mobilomért nyúltam és gyorsan beütöttem Silke számát, de nem volt kapcsolható, valószínűleg tegnap bulizott és most még javában aludt. Az utóbbi időben egészen jóban lettünk Silkével, én nem akartam hívogatni, mert nem szerettem volna, ha félre ért, vagy azt hiszi a barátságon kívül többet akarok, de aztán nemrég mégis úgy esett, hogy eszembe jutott és küldtem neki egy sms-t, hogy mi újság vele. Kicsit aggódtam hogy mást gondol, mint ami a valóság, de szerencsére Silke intelligens lány és tudta kezelni a helyzetet. Azóta többször üzenetet váltottunk, haverokká váltunk és terveztük, hogy a tavaszi szünetben össze futunk Magdeburgban. Leraktam magam mellé a telefonomat és tovább néztem a plafon fehérségét. Ekkor nyílt az ajtó és Bill lépett be rajta. Egyenesen hozzám sétált és leült mellém az ágyra.
- Na mi az Bill ? - kérdeztem fél szemmel rá sandítva.
Ikrem elmosolyodott és úgy nézett rám, hogy abba rögtön bele melegedtem. A mosolya sugárzott. Mi több, égetett...
- Sétáljunk egyet...- ajánlotta kedvesen és nem mondhattam nemet, megbabonázott a tekintetével. Legyűrtem a szívem esze veszett dobogását és felpattantam az ágyról.
- Oké. - vágtam rá, amint hang jött a számra, felkaptam magamra a sapkámat, cipőmet és előre siettem.
- Elmentek ? - nézett ki nagyanyánk a konyhából, mikor hallotta a motoszkálást a földszinten.
- Igen, járunk egyet. - feleltem az ajtó felé igyekezve.
- Éppen tanácsolni akartam, itt a szünet és olyan szép az idő, ne unatkozzatok a négy fal között. - helyeselt nagyi.
- Úgy lesz. - bólogatott Bill.
A nagyi az ajtóig jött velünk.
- Délután kimegyek a temetőbe rendbe rakom nagyapátok sírját és viszek ki virágot. Van kedvetek velem jönni ? - érdeklődött.
Még nem jártunk nagyapa sírjánál, pedig már nekem többször is megfordult a fejemben a dolog, de azt sem tudtam hol van eltemetve.
- Persze ! - mondtuk gyorsan Billel.
- De csak ha nincs más dolgotok. Tényleg, össze pakoltatok már a holnapi utazásra ? - szólt utánunk, mikor már az udvaron gyalogoltunk. Egyszerre álltunk meg és néztünk vissza Billel.
- Már régen. - legyintettem.
- Látom rajtatok, hogy izgatottak vagytok és nagyon várjátok a találkozást anyátokkal. - jegyezte meg nagyi.
Bill meg én zavartan bólogattunk, nem akartuk megbántani nagyit, de csakugyan, másra sem gondoltunk és alig bírtunk magunkkal az idegességtől.
- Remélem jól érzitek majd magatokat ott és azt kapjátok, amit szeretnétek, de bízom abban, hogy azért még vissza jöttök... - tette még hozzá kicsit szomorúan.
- Te jó ég ! Hát persze hogy vissza jövünk. Csak pár napra megyünk el ! Azt hiszed örökre ott maradunk és olyan könnyen megszabadulsz tőlünk ? - nevettem fel, hogy mosolyra fakasszam nagyanyánkat is. Nem tudom hogy jutott eszébe ilyen, de Isten bizony, meg sem fordult a fejünkben.
- Hiszen ez az otthonunk nagyi...- mondta halkan Bill.
- És hogy közhelyekkel éljünk, mindenhol jó, de legjobb otthon ! - poénkodtam, mire végre elértem a célomat és nagyi is elmosolyodott.
- Rendben, hiszek nektek ! Most pedig menjetek ! - intett és becsukta maga után az ajtót. Mi pedig kiléptünk az utcára. Ott egyből meg is torpantunk. Nem tudtuk merre is menjünk.
- Falu központ, vagy külterület ? - tettem fel a nagy kérdést Billnek, aki rövid gondolkodás után válaszolt.
- Külterület...
- Jó döntés, nekem sincs most kedvem a központban mászkálni. - bólogattam elismerően és Billel a Loitsche tábla felé vettük az irányt.
- Hé fiúk ! Várjatok ! - hallottunk pár lépés után egy hangot. Britta rohant utánunk Először alig ismertem rá. Teljesen normálisan nézett ki, egyszerű fekete farmer nadrágot, világos pólót és edző cipőt viselt, a haja, amin máskor fél tonna lakk volt, most egy hajpánttal volt hátra simítva. Mikor közelebb ért, az arcán sem láttam nyomát sminknek. Döbbenetes volt, ugyanakkor az jutott eszembe, hogy ha így találkozom vele a legelső iskolai napon, biztos nem azt mondom hogy műanyag liba, hanem hogy egész jó nő...
- Britta ? - lepődött meg Bill, mert így még ő sem látta a lányt.
- Úgy néz ki...- motyogtam és szó mi szó, nekem is újdonság volt ez a Britta.
- De jó, hogy megálltatok ! A futást nem nekem találták ki...- mondta Britta és lihegve igyekezett kifújni magát.
- Mi ez a kinézet ? - forgattam meg a szemeimet, mert még mindig nem dolgoztam fel a látottakat.
- Mi történt veled ? - kérdezte Bill is csodálkozva.
- Hát fiúk, ideje volt egy kis változtatásnak...- zihálta Britta.
- Kicsinek ? Rád sem ismertem ! - tártam szét a kezeimet.
- Úgy gondoltam, le kell vetnem magamról a ribancos stílust. A suliban mindenki azt hitte, Roman agyatlan macája vagyok, akinek önálló gondolatai és döntései sincsenek, hát most hogy Romannal nem vagyunk együtt, bebizonyítom, hogy igenis félre ismertek ! Nem mondom, hogy soha többé nem kerül az arcomra smink, vagy nem hordok majd nőies holmikat, de jelentősen vissza veszek, mert az nem én voltam. Az akkori önmagam csak egy szánalmas báb volt Roman kezében, aki úgy öltözködött, viselkedett, ahogy Roman elvárta...- mesélte Britta.
- Hidd el, sokkal szimpatikusabb lesz ez a Britta és szerintem ezt sokan így vélik majd az iskolában. - mondtam bíztatóan Brittának.
- Gondoljátok ? - kérdezett vissza Britta reménykedve csillogó szemekkel.
- Biztos vagyok benne ! - bólogattam.
- Köszönöm fiúk, jól esik hogy ez a véleményetek ! De valójában nem is emiatt állítottalak meg titeket...- tért át más témára Britta.
- Hanem ? - kérdezte Bill.
- A szüleim elutaznak és csak holnap jönnek vissza, én meg rendezek egy kis össze jövetelt a házunkban. Semmi vadulás. Halk zene, dumálgatás, egy szolid kerti party. Este hét körül kezdünk, van kedvetek jönni ? - érdeklődött Britta.
- Kik lesznek ott ? - néztem a lányra gyanakvóan.
- Hát Roman, Natalie, Dominic és Martin biztosan nem, de az osztály nagy része és még páran az iskolából eljönnek. Nos, csatlakoztok ? Tök jó lenne ! - invitált minket Britta.
Billre néztem, aki bólogatott, ezért én is bele egyeztem.
- Elmegyünk, de túl sokáig nem maradhatunk, ugyanis holnap reggel Zielitz-be utazunk, hogy pár napot az anyánknál töltsünk. - árultam el Brittának, aki kikerekedett szemekkel bámult rám.
- Az anyukátokkal ? Lemaradtam valamiről ? - kapkodta a fejét és hol rám, hol meg ikremre nézett.
- Este mindent elmesélek, ha gondolod ! - ajánlottam és Britta lelkesen bólogatott.
- Rendben, akkor este ! - és ezzel futni is kezdett tovább.
- Nahát, hogy megváltozott...- csóválta a fejét Bill.
- Ja...micsoda szédült nő...- mondtam és Billre néztem, aki halkan elnevette magát, majd ráérősen sétálni kezdtünk kifelé a faluból.
Mivel eléggé Loitsche szélén laktunk, hamar szemünk elé tárult a falu végét jelző tábla. Nem tudtuk pontosan merre megyünk, csak baktattunk az autó úton, mellettünk időnként el-el zúgott pár jármű. A tábla után felbukkant a végtelen nagy rét. Még sosem láttuk Billel, hiszen hideg tél volt, mikor a  faluba kerültünk és őszintén szólva, mikor jobb idő lett, sem néztünk el erre, engem nem is igazán érdekelt mi van itt. De most, hogy itt volt a tavasz, minden üdítően friss színben pompázott. A fű vakítóan zöld volt, a virágok pedig fehérben, sárgában, lilában és pirosban üdvözöltek bennünket. Olyan szép volt, hogy ikremmel csak álltunk az út szélén és néztük a tőlünk pár lépésre elterülő tájat. Akkor először éreztem úgy, hogy Loitsche, nem csak szép, egyenesen gyönyörű hely és ilyet Lipcse városi forgatagában biztos hogy nem látunk. Aztán Bill megszólalt.
- Ez annyira csodálatos, hogy nem is próbálom meg szavakba önteni ! - suttogta és ártatlanság ült az arcán.
Bólintottam.
- Igen Bill...Tényleg szép...
- És képzeld el, milyen lesz majd nyáron ! Akkor majd kifekhetünk a fűbe, bámulhatjuk az eget és ábrándozhatunk mindenféléről !
Ikremre pislantottam és belém költözött egy ötlet. Megragadtam a karját.
- Gyere ! - és húzni kezdtem a rét irányába.
- Hova megyünk ? - kérdezte meglepve Bill.
- Ki mondta, hogy a fűben feküdni csak nyáron lehet ? - kérdeztem vissza nevetve. Akkor már a füvek között kitaposott ösvényen lépkedtünk. Amerre a szemünk ellátott virágok nyíltak, a szemünket csordultig betöltötték változatos színükkel, de láttam a rét másik oldalán egy hatalmas fát, mely alatt nem volt olyan sűrű a fű, mintha egy kis tisztás lett volna ott. Amint megláttam, tudtam hogy oda akarok eljutni és valószínűleg ezt Bill is észre vehette, mert nem kérdezgetett, csak jött velem gyorsan. A magas füveknek pár perc séta után vége szakadt és ott álltunk a tisztáson. Nem volt túl nagy, a fa mögött újabb végtelennek tűnő virág tenger kezdődött, de nekünk pont elég volt az a hely. Tettem pár lépést, majd letelepedtem a fától valamivel távolabb. Bill érdeklődve nézett engem, ahogy kényelmesen elhelyezkedve végig heveredtem a langyos földön. A fű selymesen cirógatta a karomat és felém tornyosult az ég kék sátra a fehér felhőkkel együtt. A nap meleg sugaraival tűzött felém.


- Gyere már, tök kényelmes ! - invitáltam ikremet, aki néhány másodperc gondolkodás után ott termett közvetlenül mellettem. Nem volt egy centiméter hely sem köztünk, a karunk, ujjaink össze értek. Billre néztem és az arcunk is hihetetlenül közel volt egymáshoz.
- Na Bill, mit szólsz ? Valóra váltottam az elképzelésedet ! Az összes álmodat megvalósítom ha szeretnéd. És akárhol, akármikor - vigyorodtam el, ugyanakkor remegni kezdett a gyomrom Bill barnán fénylő szempárjától, de testvérem valamin nagyon agyalt, mert nem is szólt jó darabig, csak az ég irányába fordult.
- Köszönöm Tom ! Ez tényleg jó...Lehetne ez a rét ezentúl a mi titkos helyünk...- sóhajtott egy nagyot és csak kémlelte az eget. Én viszont még mindig az arcát tanulmányoztam és vad vágy kerített hatalmába, hogy megcsókoljam az ajkát.
- Oké, titkos helyünk még nincsen...- egyeztem bele váll vonogatva.
- Úristen, de félek a holnaptól...- mondta ekkor hirtelen Bill és láttam, hogy a könnyeivel küszködik. Az én érzékeny lelkű ikertestvérem ! Bármikor képes volt elsírni magát, akár a félelemtől, akár a meghatottságtól, vagy éppen a boldogságtól.
- Mondhatnám, hogy nem félek, de akkor hazudnék. Mert kibaszottul rettegek én is és elfog a kétség, hogy jó lesz e így ez ! De tudod, ha már idáig eljutottunk, ha már ennyit szenvedtünk, szerintem ennek a történetnek happy and-nek kellene lennie...És rajtam nem múlik. Nem tudom, mi vár ránk holnap Zielitz-ben, de adok anyának egy lehetőséget, hogy megmutassa tud ránk gyerekeiként tekinteni még ennyi kimaradt év után is...
- Igazad van...- helyeselt Bill.
- És a lényeg, hogy együtt visszük ezt is véghez, úgy lehet hogy könnyebb. Nem mindenki büszkélkedhet egy olyan tesóval mint te...- jelentettem ki és pillantásom megint vissza talált Bill arcára, most már ő is rám nézett.
- Ezt én is így gondolom...- tette gyorsan hozzá és hosszú másodpercekig csak elnémulva néztük egymást. Izgatottság futott végig a testemen és betöltötte minden porcikámat, a szerszámom máris éledezni kezdett, elég volt csak Bill szemében elvesznem.
- Annyi mindenen átmentünk tavaly tél óta...- mondta Bill.
- Az már aztán biztos ! - vágtam rá és rögtön megelevenedtek a szemeim előtt az itt eltöltött napok, hetek. A végtelennek tűnő tél az Isten háta mögött, a balhés karácsony, a szilveszteri esti első csók, a beilleszkedés nehézsége, a kiközösítés, amivel még talán kicsit mindig harcolunk. A lányok akik megjelentek az életünkben, Britta a követelődző bajkeverő és most megváltozott szőkeség, Silke a rocker álarc mögé bújt érző lélek, aki a mára a haverommá vált és aki nem mellesleg elég jól tud csókolni, na meg Lena Schwartz, akivel Bill azóta is váltott néhány szót és talán ők is barátok lesznek, kitudja. Na meg Andreas az a szemét, akire nem szívesen emlékszem vissza és a szintén szemét Roman, aki a buszmegállóban kapott verés óta látványosan elkerült minket Billel és én nem is bánom, aztán ott van még a a két kis pincsi kutyája Martin és Dominick. Meg az összes osztály társunk, akik mára talán mégsem olyan ellenségesek velünk. És anya, aki reményeim szerint az új életünk fontos része lesz és szeretném azt is, ha egyszer nagyival kibékülnének. Na és természetesen nagyanyánk, akiről pozitív dolgok derültek ki és akivel bízom benne, hogy ezentúl jó kapcsolatunk lesz...És a legfontosabb dolog, a Billel való törékeny kötődésünk, ami fokozatosan alakult testvéri szeretetből, titkos, szenvedélyes viszonnyá. Az első alkalom a testiség felé. A rögös út, amin Billel együtt tanultuk meg, fájdalom, könnyek, vér és egy kis verekedés árán, hogyan szeressük jól egymást és hogyan használjuk a test nyelvét. És tudom, hogy ezt senki sem értené meg rajtunk kívül, mindenki elítélné, szörnyűnek gondolná, de én izgatottan borzongok még a gondolatától is és minden vágyam, hogy még sokszor érezhessem magamhoz közel a testvéremet. Így nagy hirtelen ennyi jutott az eszembe, és mint valami film pergett le néhány emlékezetes jelenet előttem. Nagyot sóhajtottam és ismét az égre néztem, ahol lustán vonultak a bárányfelhők, olykor eltakarva a napot.
- Ennyi kaland elég lenne egész felnőtt életünkig...- ítéltem meg.
- Oh, de hisz az még messze van Tom ! És annyira távolinak tűnik. Pedig felnövünk, hiszen mindenkinél így történik, a mából holnap lesz, a holnapból holnapután és a holnaputánból egyszer csak, évek múltán jövő. Elég nehéz elhinni, de majd mi is felnőttekké válunk és akkor vissza tekintve, azt nem hisszük el, hogy valaha gyerekek voltunk...
- Hé, Bill, én nem vagyok ilyen okos, ez az eszmefuttatás kicsit sok lesz ! - nevettem fel, de magamban igazat adtam Billnek, aki remekül fogalmazta meg, amit én is érzek.
- Rendben, befejezem ! - szabadkozott Bill és megadóan széttárta a karjait. Én pedig felé könyököltem.
- Én csak azt tudom, hogy most mi van...Például, nagyon szeretnélek megcsókolni...- mondtam neki halkan, mire szemérmesen elpirult, amit imádtam. Vajon, mindig ilyen ártatlan és szégyellős marad ? Felnőtt korában is ?
- És az álmaim, amiket valóra akartál váltani ? - kérdezett ikrem és cinkos láng villant a szemében, ami teljesen össze zavart.
- Akárhol és akármikor és persze akármit...- bólogattam hevesen és az én arcomra is tűzpirosság költözött. Beletúrtam Bill hajába és mohón húztam magamhoz az arcát, hogy minél hamarabb megcsókolhassam.
- Akármit ?! -  ismételte el Bill, amint egy röpke csók után szét vált a szánk. A torkom kiszáradt és zúgott a fülem.
- Akármit...- helyeseltem lecsukott szemekkel.
- Akkor én azt szeretném, ha örökre együtt maradhatnánk, ha te meg én, mindig többek lehetnénk egyszerű ikreknél, ha mindig úgy pillantanál rám, ahogy most, ha mindig ilyen érzésekkel csókolnál meg, ha mindig tűz lenne köztünk... - vallotta be Bill. Felnyitottam a szemeimet. Megmelengettek a szavai és jó lett volna valami nagyot, szépet és romantikusat mondani neki, de végül csak ennyi telt tőlem.
- Azt én is szeretném. - és ujjaim lágyan végig futottak Bill hófehér arcán és puha, fekete haján.
- És volna még valami...- húzódott közelebb hozzám Bill, arca már szinte az én arcomat súrolta. Vadul dübörgő szívvel vártam mit fog mondani és közben nagyokat nyeltem.
- Mi volna az ?! - kérdeztem kíváncsi hangon.
- Nem is tudom, hogy kezdjek bele...- bizonytalanodott el ikrem.
- Nekem mindent elmondhatsz, rajta ! - bíztattam türelmetlenül.
- De ez olyan...
- Jaj Bill kérlek, ne légy ilyen ! - vágtam közbe, mire Bill beharapta az ajkát, aztán megeresztett egy félszeg mosolyt.
- Azt szeretném, hogy te és én, most...itt...szeretkezzünk...- suttogta alig hallhatóan. Nagyra kerekedtek a szemeim és arcszínem hol fehérbe, hol pirosba váltakozott. Hogy pont az én félénk ikrem mond ilyet ? Mert ha ez az őrült ötlet az én perverz fejemből pattan ki az oké, de hogy Bill ilyenekre vágyjon ?
- Hú...A jó életbe ! - fújtam ki a levegőt meglepetten és pokolian jól esett volna egy szál cigi, de persze a szobánkban hagytam.
- De csak ha akarod...- nyögte ki Bill.
- És mi van ha erre jár valaki ? - pillantottam körbe.
- Nem jön erre egy lélek sem és a fűtől meg virágoktól egyáltalán nem lehet ide látni, még az útról sem. - mondta Bill határozottan.
- Felizgatott a természet ? - kérdeztem vissza vigyorogva. Bill azonban nem mosolygott, gyengéden megsimította a hátamat, amitől a hideg kilelt, majd magára húzott és megcsókolta a számat.
- Engem te izgattál fel Tom...- jelentette ki nagyon is komoly képpel és csakugyan éreztem az ágaskodó szerszámát, amitől az enyém is hasonló állapotba került. Nem is lehetett kérdés, hogy ugyanazt akarom amit Bill. És ha ő itt szeretné és azonnal, hát állok rendelkezésére, ezen ne múljon. Levetkőztetem és megpróbálok a lehető leggyengédebb lenni, kitudja, talán éppen itt, a magas fűben, a virágok között juttatom el először a csúcsra. Az rohadt nagy élmény lenne !
- De várj, nem fog menni, nincs nálunk a testápoló...- jutott eszembe a nagyon is fontos kellék, mire Bill előhúzta a nadrágja zsebéből a már eléggé megviselt, kicsi flakont, amit csodálkozva kaptam ki a kezéből
- Bill...te ezt előre eltervezted ? - néztem nagyot és álmomban sem gondoltam volna, hogy testvérem ártatlan sétára invitálásának ilyen hátsó szándékai vannak. És mit mondjak, marhára jól esett ez a tény. Bill csak bólogatott, majd kivette ujjaim közül a testápolót és mellénk rakta a fűre. Aztán megcsókolt és a pólóm után nyúlt, hogy segítsen levenni rólam.
- Hát most alaposan megleptél és zavarba hoztál...Úgy érzem, van még mit tanulnom...- hebegtem.
- De hát még nekem is ! Gyere, tanuljunk együtt ! - súgta vágytól elrekedten és hagyta, hogy mosolyogva kibújtassam a pólójából. Felnyögtem, ahogy meztelen bőre az enyémhez ért és iszonyatosan begerjedtem tőle.
- Egész jó ötlet ! - vágtam rá.
- Szeretlek ! - nézett a szemembe Bill és össze olvadt a pillantásunk.
- Én is nagyon szeretlek ! - nyögtem ki elgyengülve és úgy éreztem, ez örökké így marad, hogy Bill mindig a legfontosabb ember lesz az életemben. Ő volt az első és senki nem adott nekem annyit mint ő. Míg élek, őrizni fogom magamban annak a felejthetetlen éjszakának, a rémisztő és egyszerre egekig emelő emlékét, amikor Bill nekem adta magát, ahogy én is az övé lettem és ezt sosem csinálnám másként.
Az ajkaim Bill nyakára vándoroltak és miközben ikremet csókoltam, kezeim a nadrágját igyekeztek gyorsan kibontani. Ő sem húzta az időt, ujjai már a nadrágom cipzárja körül voltak. Érezhette kőkemény hímtagomat, ami csak arra várt, hogy a testünk egybe olvadjon. És ő is ezt akarta, észleltem minden apró kis rezdülésén.
Azt hiszem eddig talán tévedtem ami a felnőttséget illeti...Lehet hogy felnőttnek lenni menő, egy csomó dolgok megtehetsz. Nem kell suliba járnod, oda mehetsz ahova akarsz, vezethetsz autót is, lehet hitelkártyád és korlátlanul fogyaszthatsz alkoholt, egyszóval tiéd a világ. Mindig is felnőtt akartam lenni, hogy elfelejthessem a gyerekotthonban töltött pocsék éveket. De talán felnőtté válni sem olyan vészes, hanem csak szükséges rossz. Végül is a tinédzser kor is egy fontos állomás. Sokszor lázadunk a korlátok miatt, de mégis ezt az időt, a lehető legjobban kell kihasználni, mert soha többet nem jön vissza. Mindenkinek van egy hely, ahol ezek az évek eltelnek felette. Nekem Loitsche jutott. Itt küzdöm át magam ezeken az időkön és megpróbáltatásokon. Nem lesz mindig könnyű abban biztos vagyok, de száz százalékig mellettem áll valaki, aki egy remek ember. Bill, akinél nagyobb értéket nem is kaphattam volna az élettől. Mire szép lassan felnövünk, sok mindent átélünk majd és biztos akadnak egész jó dolgok is. Például az egyre jobb kapcsolat nagyival, vagy anya megismerése. És a szenvedély még jobban megtapasztalása Billel titokzatos és vágytól fűtött éjszakákon, vagy ilyen külterületi, eldugott helyeken. Így tekintve, már nem is látszik szörnyűnek.
Milyen fura, mennyire gyűlöltem Loitschét pár hónappal ezelőtt. Úgy véltem, sosem szokom meg, egy világ végi helynek tartottam, ahol csak idióták élnek. Nagyanyánkat is ellenségnek tekintettem, hajtottam volna az időt, hogy jöjjön a tizennyolcadik születésnapom és végre elmehessek innen, mindent és mindenkit itt hagyva, a magam útját járva. De most a réten fekve Bill forró ölelésében, végképp megbékéltem az idő néha lassú múlásával. Hiszen azzal lehettem, akivel a világon a legjobban érzem magam. Bill csókolt engem, én is őt és a teste vibrált a karjaimban, halk szuszogások és izgató nyögések hagyták el az ajkát, koromfekete haja a szemébe hullt. Ez volt a tökéletes boldogság. Amiért most már elhittem, el kellett hinnem, hogy nem hiába élek és hogy Loitsche egy darabka, földre zuhant mennyország...

2012. május 27., vasárnap

Simone története

Az autó sietősen haladt az úton, nekem meg kóválygott a fejem a nap folyamán megivott vodka-narancsoktól. Ráadásul olyan nehéz és feszült némaság lengte be a járművet, hogy már szinte fájt.
- Nem kapcsolod be a rádiót ? - kérdeztem vigyorogva és kókadozva az italtól.
Nagyi dühösen fordult hátra egy pillanatra.
- Majd mindjárt kapsz egy nyaklevest, Tom ! - mérgelődött.
- Hát persze...- húztam el a számat gúnyosan és elterülve az autó ülésén szemléltem az elsuhanó szürkületbe burkolt tájat. Bill vészjóslóan pisszegett, hogy maradjak már csendbe, de direkt figyelmen kívül hagytam. Hideg izzadtság volt a homlokomon, a szemem előtt színes karikák ugráltak és kavargott a gyomrom.
- Úgy látom fejedbe szállt az alkohol, igazán szégyellheted magad, hogy tizenöt éves létedre fényes nappal részeg vagy...- korholt nagyi szemrehányóan.
Vállat vontam.
- Azért érezzem magam rosszul, mert elindultam beszélni a vér szerinti anyámmal, akiről elvileg jogom lenne tudni ? Oké, ittam egy kicsit, bátorságot akartam meríteni az egészhez. De te ezt nem érted.
- Tényleg nem értem, miért kell ez az egész. Így is nehéz és ti cseppet sem teszitek könnyebbé. - helyeselt nagyi.
- Amúgy mégis honnan tudtad, hogy itt vagyunk ? - kíváncsiskodtam és előre hajoltam.
- Tudtam és kész. Már akkor sejtettem, hogy ezt fogjátok csinálni, mikor az óra hármat ütött és ti nem voltatok otthon. De vártam, hátha csak közbe jött valami, elhúzódott egy óra, vagy más, de a szívem mélyén már akkor is tudtam, mit akartok és merre keresselek benneteket. - felelte a nagyi halkan.
- Nahát. - mondta erre Bill ámulva.
- Csak ennyi az egész ? - húztam fel hitetlenkedve a szemöldökömet.
- Mit akarsz még hallani ? - kérdezett vissza nagyanyánk.
- Az igazat, ha lehet. Két tizenöt éves bárhol csavaroghat, ne mond hogy csak valami belső hang súgta. - kötöttem bele nagyi állításába.
- Pedig így volt...- bólintott nagyanyánk.
- Hát örülhetsz, kár volt minden vesződségért. Anya nem volt otthon, vagy ha otthon is volt, hallani sem akart rólunk. Nem nyitott ajtót, mi meg ott ültünk a háza előtt mint két rakás szerencsétlenség. - dünnyögtem csalódottan és megint csak bámultam a fákat, amik az autó ablakából látszottak.
Nagyanyánk ránk nézett az autó vissza pillantójából. Meghatározhatatlan arc vonásai voltak. Nem haragot láttam,  hanem valami mást. Eltelt egy kis idő, mire megint megszólalt.
- Anyátok otthon volt és szívesen kinyitotta volna az ajtót...
Az ereimben meghűlt a vér. Billel szinte egyszerre kiáltottunk fel.
- Hogyan ??
Nem tudtam mit reagáljak, sírjak e vagy nevessek, éreztem hogy elsápadok és ezzel egy időben mégis elpirulok, a szám kiszáradt a hihetetlen izgalomtól. Egy percig csak a motor zúgását hallottuk, mire a nagyi újra beszélni kezdett.
- Volt egy gyanúm, miben mesterkedtek, de ezt megerősíteni látszott, mikor anyátok felhívott zokogva délután, hogy ott álltok az ajtó előtt és kiabáltok neki, nem tudja mi legyen, tanácstalan, ijedt és elképedt volt. Nem mert kimenni, nem tudta mi a helyes és nem tudta én mit szólok hozzá...
- Végig otthon volt, na ne, ez hihetetlen... - dadogtam és a gyomromba tízszeres erővel hasított bele valami fájdalom. Bill mellettem falfehér lett.
- És mit mondtál neki ? - kérdezte ikrem reszkető hangon.
Nagyi a fejét csóválta.
- Hisztérikus állapotban került, nem lehetett vele beszélni, egyre csak azt hajtogatta, hogy a fiai eljöttek. Magán kívül volt. Egy értelmes mondatot nem bírtam tőle ezek után kicsikarni, a telefont is lerakta, aztán hiába hívtam újból, már nem volt kapcsolható, biztos kihúzta a zsinórt...
- Nem volt otthon valaki más ? A férje, vagy Marcus ? - vágtam nagyi szavába idegesen.
- Gordon túlórázott. Marcus meg egy ovoda társa születésnapi zsúrján volt, de még jó is, nyilván halálra rémült volna, ha így látja az anyját. Én azonnal autóba pattantam, és meg mertem volna esküdni, hogy mire oda érek Zielitz-be, anyátok átgondol mindent, behív titeket és tele tömi mindenféle butasággal a fejeteket, hogy ellenem hangoljon benneteket.
- Pedig nem így volt. Nem jött ki. - jegyezte meg Bill.
- Most már tudom Bill...És meg kell jegyezzem, kellemesen csalódtam anyátokban. - bólogatott nagyanyánk.
A szívem a torkomban dobogott és annyira nagyon zavaros lett minden.
- És most mi lesz ? - kérdeztem sírástól fátyolos hangon.
Nagyanyánk a fejét rázta.
- Nem tudom fiam...
És én nem igazán tudtam mire vélni ezt a válaszát. Fáradtság vett erőt rajtam, a fejem fájni kezdett és nem igazán éreztem túl jól magam az italozástól, meg a rám szakadt hihetetlen tényektől. Ha a nagyi tanácstalan és zavarodott, akkor ugyan mi hogyan is érezhetnénk magunkat Billel ? Miért van az, hogy a sírás fojtogat és hogy folyton anya jár a fejemben ? Miért érzem magam ilyen marhára nyomorultul ?
Egész úton meg sem szólaltam, és a többiek sem. Azt hittem sosem érünk haza, de egyszer csak ott álltunk az autóval a házunk udvarán. Egészen besötétedett. Kicsit elaludtam az út vége felé és kábán pislogtam, amint mozgás támadt a kocsiban.
- Hé Tom, ébredj...- suttogta Bill halkan, mire össze rezzentem és bólintottam.
- Oké, megyek már...- kászálódtam ki lomhán a járműből. Nagyanyánk addigra már előre ment, ajtót nyitott és fáradt léptekkel ment be a házba. Ahogy mi is Billel. Csak támolyogtunk, pedig ikrem nem is ivott, mégis nehéz volt minden lépése. És nekem is, nem csak az alkohol miatt. Még mindig alig mertem elhinni, amit hallottam és szorongva vártam, mi fog következni ezután, de a nagyi nem közölt semmit, rögtön elvonult a konyhába. Mit tehettem, bebotladoztam a nappaliba és úgy álltam meg a szoba közepén, mintha akkor járnék ott először. Néztem bambán a felkattintott lámpából áradó sárga fényt és idegesen harapdáltam a számat. Nem jött az agyamba egyetlen normális gondolat sem. Szédültem, liftezett a gyomrom és azon agyaltam, hányjak e, vagy sem.
- Mit állsz ott Tom ? Menj és józanodj ki ! - szólt rám idegesen nagyanyánk.
- Úgy érted, feküdjek le ? - kérdeztem vissza akadozó nyelvvel.
- Nem. Vegyél egy zuhanyt, hogy fogjon az agyad, hosszú lesz az éjjel.
- Tessék ? - értetlenkedtem.
Nagyanyánk arca komor volt, látszott rajta, nem tudja hogy kezdjen bele.
- Na jó...beszélnünk kell, nincs értelme tagadásnak, titkolózásnak. Nem akarom, hogy folyton Zielitz-ből kelljen össze szedni titeket, mert holmi magán akciókba kezdtek. Itt a játék véget ért, a kör bezárult, vagy mondhatnánk úgy is, eljött az igazság órája...Egyáltalán nem helyeslem és lehet, hogy megbánom, de ma beszélni fogok és elmondok mindent...- mondta végül beletörődve.
Bill, aki a nappali másik végében állt, kiejtette kezéből a pulóverét és feljajdult. Én meg úgy éreztem, menten elhányom magam, vagy elájulok, ott a nappali leges leg közepén. Az arcomból kifutott a vér és megtántorodtam egy kicsit.
- Atyaúristen ! - hallottam Billt a hátam mögött és hát körülbelül én is ennyit tudtam csak reagálni.
- Igen...
Nagyanyánk végig pillantott rajtunk.
- Készítek kávét. - rendelkezett és már el is tűnt a konyhában. Billre sandítottam, meredt maga elé és ki tudja hol járt. Talán fel sem fogta még az egészet. De én sem. Ez most komoly ?! Nem álom ?! Nem egy rossz tréfa ?! Ma éjszaka fény derül mindenre ? De miért ? És miért gondolja úgy a nagyi, hogy ennek most jött el az ideje ? Tele voltam válaszra váró kérdésekkel, miközben bizonytalan lépésekkel mentem a földszinti fürdőszoba felé. Behajtottam magam mögött az ajtót és megengedtem a zuhanyból a jéghideg vizet. Aztán csak úgy, ruhástól, cipőstől beálltam alá és nem is éreztem a vízcseppek hidegségét. Arcomat a víz felé fordítottam és álltam ott, nem is tudom meddig. A szemem előtt elmosódott a fürdőszobai lámpa égőjének fénye, a hangokat meg mintha kilométerekkel arrébb hallottam volna. Nagyi szavai ébresztettek fel.
- Tom, te jóságos ég, mit csinálsz ?! Nem azt mondtam, hogy ruhástól fürödj ! De hisz ez a víz hideg, gyere ki, még megbetegszel ! - morgott és megpróbált kirángatni a zuhany alól. De nem mozdultam, álltam ott, mint akit oda szegeztek. Az agyamig még mindig nem jutottak el megfelelőlen a tények, a gondolatok és a hideg víz ellenére is éreztem, hogy könnyek folynak a szememből. Rövidesen Bill is megjelent és ha lehet, ő még inkább kétségbe esett volt.
- Tom, Tom ! Kérlek ! - szólongatott sírós hangon és gyengéden belém karolva ösztönzött arra, hogy kilépjek a hideg víz sugarai alól. Amint elzárta a zuhanyt, maró csend támadt a fürdőszobában. A ruhámból csurgott a víz, vacogtam és szorosan becsuktam a szememet. Bill egy száraz törölközővel végig simított az arcomon, én pedig gondolkodás nélkül szorosan megöleltem testvéremet. Éreztem, hogy az ő pólója is csupa víz lesz, de csak kapaszkodtam belé, miközben remegtem és a könnyeim egyre csak folytak.
- Nyugodj meg Tom...- suttogta Bill és megsimogatott. Kinyitottam a szememet és láttam, hogy ikrem arcán is könnyek csillognak.
- Bill...- sóhajtottam egy mélyet.
- Nem tudom, mi lesz ennek a vége, de veled vagyok bármi történjék is. - szántottak végig Bill ujjai vizes hajamon. Némán bólogattam és elindultunk Billel az emeletre, hogy átöltözzek. A nagyi a konyha ajtóból figyelte, ahogy felbaktatunk a lépcsőn. Egymást támogatva jutottunk el a szobánkig, ahol sötétség várt. Leültem az ágyamra, míg Bill gyorsan felkapcsolta az éjjeli lámpát és száraz ruhák után kutatott a szekrénybe, amiket gyorsan az ágyam szélére pakolt.
- Öltözz gyorsan, mert megfázol. - tanácsolta kedvesen. Nem feleltem semmit, rezignáltam nyúltam az ágyon heverő holmik felé és csiga lassúsággal szabadultam meg víztől nyirkos ruháimtól. Bill látta, hogy nehezen boldogulok, szó nélkül hozzám lépett és ő maga húzta le rólam a pólómat. Meleg tenyerét végig húzta vizes bőrömön, és ez jó érzéssel töltött el. Átjárt a forróság. Billre néztem, ahogy szemlesütve térdelt előttem, a szívem bele sajdult a gyönyörűségébe, amire nap mint nap újból ráeszméltem. Nem törődtem semmivel, szomjas ajkaim máris türelmetlenül keresték ikrem száját, ő készségesen csókolt vissza, én pedig erőt merítettem a csókból. Fáradtak és megviseltek voltunk. A ma történtektől kiégettek is talán és ott volt még az igazság fojtogató súlya, a felfoghatatlan tény, miszerint a nagyi még az éjjel elmondja mi történt. Bill nyelve gyengéden tört utat a számba, halkan nyögtem egyet, mikor megéreztem a piercingjét. Beletúrtam a hajába és olyan szorosan öleltem, hogy azt hittem ketté roppantom a karjaimmal. De ő csak alig hallhatóan szuszogott és teljesen közel férkőzött hozzám. Már nem is fáztam, nem is zavart hogy a hátam még mindig vizes, melegített az izgalom és ikrem törékeny teste. Éreztem kemény hímtagját hozzám nyomódni, mellkasát ahogy le-fel jár, mialatt én a karjaimban tartom őt.
- Ígérd meg, hogy mi mindig számíthatunk egymásra...- suttogtam elválva testvérem ajkaitól.
- Esküszöm ! - bólogatott hevesen Bill.
- Ígérd meg, hogy velem maradsz amíg csak lehet...- kértem remegő hangon és ujjaimat végig húztam Bill nyakán, majd vállain.
- Ameddig akarod. - mosolyodott el szelíden Bill és fejét a vállamra hajtotta.
Nem sokkal később száraz ruhákba öltözve, reszkető lábakkal lépkedtünk lefele a lépcsőn. Végtelen hosszúságúnak éreztem akkor azt a lépcsősort, mintha sosem akarna véget érni. Bill szorosan jött mellettem, a karja néha az enyémhez ért. Nem tudtam, fel vagyunk e készülve, de akár igen, akár nem, mindennél jobban szerettem volna tudni végre az igazat. Nagyanyánk a kávé illatban úszó konyhában ült és mikor megpillantott bennünket, felpattant.
- Tom, jobban vagy már ? - kérdezte a gáztűzhely felé hajolva. Fura volt a hangja, szerintem sírt.
- Igen...- feleltem. A részegségem szinte majdnem elmúlt, csak a fejem fájt és égtek a szemeim, a hajam pedig még mindig vizes volt. Figyeltem, ahogy nagyanyánk három csészét vett elő és kávét töltött bele. Gondosan az asztalra helyezte a porcelánokat, majd leült és a szék felé mutatott.
- Üljetek le ! Ez elég hosszú lesz...És nem tudom, jól teszem e, hogy mindent elmondok...Várni akartam tizennyolc éves korotokig, hogy érettebben döntsetek hogyan alakítjátok az életeteket, de a sors keresztül húzta a terveimet. Titeket akartalak megkímélni, de már mindegy...
Billre néztem, aki előrébb lépett és maga alá húzta az egyik széket, én is gyorsan leültem szemben a nagyival, aki bele ivott a kávéba. Bár nem kívántam, de én is ittam pár kortyot.
- Kávét éjszakára...Aztán majd reggelig pörgünk tőle...- csóváltam a fejemet, miközben a csészén lévő ciklámen virágos mintákat tanulmányoztam.
- És hogy megyünk majd reggel iskolába ? - kérdezte aggódva Bill.
Nagyi legyintett.
- Azt elintézem, holnapra írok igazolást mindkettőtöknek.
Egy másodpercre vigyor szaladt végig az arcomon. Néha egész rendes is tud lenni a nagyanyánk.
- Köszönjük. - hálálkodott Bill. Nagyi bólintott, majd ivott egy újabb korty kávét és hatalmas sóhajjal bele kezdett.
- Simone...Így hívják az anyátokat...
- Tudjuk ! - vágtuk rá egyszerre Billel.
Nagyanyánk elmosolyodott.
- Egyke gyerek volt. Már nagyon vártuk hogy megszülessen és nem is hittük volna, hogy egyszer így lesz, mert mielőtt vele áldott állapotba kerültem, kétszer is elvetéltem. Nagyapátokkal már le is mondtunk a szülőségről, mikor váratlanul teherbe estem és megszületett Simone...Igyekeztünk mindent megadni neki, amit kívánt megkapott. Nagyapátokkal együtt egy mezőgazdasági vállalkozásunk volt, nem álltunk rosszul anyagilag, így nem volt nehéz a lányunk vágyait kielégíteni. Simone ügyes lány volt, jól tanult az iskolában, pár házi tanulmányi versenyen jó helyezést ért el, büszkék voltunk rá, azt terveztük hogy mindazt amit mi nem értünk el az életben, ő majd megvalósítja. Sokat dolgoztunk és közben nem is vettük észre, hogy elszaladt az idő és az édes, aranyos göndör fürtös leányunk lassan nagy lánnyá cseperedett. Csinos lett és ezt remekül kihangsúlyozta a divatos ruháival, minden szempár rászegeződött ha végig ment az utcán, de mi megbíztunk benne nagyapátokkal. Azt hittük, nem adja könnyen magát, hogy van benne büszkeség és nem jár illetlen dolgokon az esze. Valójában nekünk még mindig a kicsike kislányunk volt, akiről nem feltételeztünk rosszat. Bíztunk a szavában, és elhittük, ha azt mondta könyvtárba megy, vagy hogy egy barátnőjénél tölti az éjszakát. Annyi volt a munkánk, hogy nem jártunk utána, csakugyan ott van e. De szent meggyőződésünk volt, hogy Simone egy jól nevelt tizenéves, aki nem csinál butaságokat. Hát tévedtünk...Simone hazudozott nekünk és mi szépen el hittük a meséit a könyvtárról, barátnőkről, szolid, pizsamás, lányos összejövetelekről, közben az igazság az volt, hogy Simone a környező falvakban és persze Magdeburgban csavargott és nála idősebb fiúkkal szórakozott, ittak, cigiztek és persze szexeltek is...De úgy hittem minden rendben van, szinte semmit nem vettem észre. Még a változásokat sem, hogy a lányom néha farkas éhesen vetette rá magát az ételre, máskor meg undorodott mindentől. Bár motoszkált a fejemben egy szörnyű gyanú, de azt elhessegettem. Nem, az én lányom nem olyan...Ez képtelenség. Mikor viszont negyedik reggel találtam a WC kagyló felett öklendezve, szöget ütött a fejembe, az egyre elhatalmasodó kétség. Magdeburgba cipeltem, a kórházba, minden tiltakozása ellenére. Ami ott derült ki, akkor egyenlő volt a világvégével számomra és nagyapátok számára...
- Sejtjük, mi volt anya rosszul léteinek az oka...- jegyeztem meg halkan.
Nagyi a mosogatóba rakta üres kávés csészéjét, majd vissza ült az asztalhoz.
- Anyátok már nyolc hetes várandós volt ! Azt hittem, megnyílik alattam a föld. Álltam ott az orvossal szemben és nem hittem amit hallok. Ez nem történhet meg velem, velünk ! Ilyen nincs ! Nem ! Egyre csak ez lüktetett bennem, ahogy Magdeburgból tartottunk hazafelé és össze mosódott minden előttem. Nem tudom hogy keveredtünk haza, hogy nem karamboloztam az autóval abban a feldúlt lelki állapotban. Otthon jól megpofoztam Simone-t, ő zokogott és egyre csak azt mondogatta, hogy sajnálja...
- És nagyapa ? - kérdezte Bill.
- Nagyapátokban azon a napon széttört, meghalt valami. Nem ordítozott anyátokkal, kezet sem emelt rá. A tények tudatában, szó nélkül elvonult a garázsba és onnantól kezdve jó darabig eltűnt a mosoly az arcáról. De az enyémről is...A házunk falait be töltötte a szomorúság és a vádló hallgatás.Tudtuk, minden romba dőlt, minden álmunk kútba hullott Simone terhességével. A jó főiskola, vagy egyetem, remek állás mind távolinak, elérhetetlennek tűntek, mikor anyátok dolga kitudódott. Pár napig úgy lézengtünk a házban, mint az élő halottak, nem beszélgettünk, nem néztünk egymás szemébe. Nagyapátok szinte állandóan dolgozott, én össze roppanva otthon maradtam, anyátok pedig elbújt szégyenében a szobájában, én meg gyűlöltem benézni hozzá. Isten bocsásson meg nekem, de akkor látni sem akartam az egyetlen lányomat ! És nem tudtam mi tévők legyünk. Mivel nagyapátokkal vallásos nevelésben részesültünk, az abortusz szóba sem jöhetett. Egyetlen út állt előttünk és Simone előtt, mégpedig hogy anyává váljon. Tizenhét évesen...Gyerek fejjel szüljön...Bele gondolni is borzalmas volt. Igyekeztem túl tenni magamat a sokkon, de mindennap megdöbbentem, hogy ez velünk történik meg. A döbbenetünk pedig csak fokozódott, mikor egyik vizsgálaton kiderült, nem egy, hanem két kisbaba érkezik közénk ősszel. Ikerterhesség lévén, a lányomon hamar elkezdtek mutatkozni a terhesség jelei, rohamosan nőtt a hasa, emiatt kimaradt az iskolából, és persze megindultak a pletyka hadjáratok Loitschében, hogy mi történhetett vele. Utáltam kimenni a falu utcáira, mert mindig bele futottam egy ismerősbe, aki persze szóba hozta a témát, ami annyira világos volt. Simone, a lányunk megesett, tizenhét évesen teherbe ejtették és ki más a felelős ezért, mint maga a szülő, akinek óvnia kellett volna a gyermekét. Sokan elítéltek, néhány ember állt csak mellénk és ez eléggé elszigetelt a falu életétől. Ahol annyira imádtam eddig élni, most börtönt jelentett nekem. De Simone-nak is, hiszen ki sem tette a lábát a házból, miközben a hasa egyre és egyre nagyobb lett. Ő otthon volt, mi nagyapátokkal pedig gőzerővel dolgoztunk, hogy szeptemberre minden készen álljon a kicsik fogadására. A kezdeti tiltakozásom eltűnt, ahogy a dolog kezdett mind valósabbá válni, úgy fogadtam el a tényt, hogy ezen nem változtathatunk, akár akarunk, akár nem...Ez az életünk része kell hogy legyen, az a két kis teremtmény nem tehet az anyjuk botlásáról. Nagyapátok is ugyanígy vélekedhetett, túllépett a szomorúságon és tervezgetett, hogyan lesz később.
Elszorult a torkom és miközben az ajkamat harapdáltam idegességemben. Egy kérdés motoszkált még bennem, amit fel kellett tennem. Hiszen volt még valaki ebben a történetben, akiről mind ezidáig egy szó sem esett.

- Mi van az apánkkal ? - és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
Nagyi meghökkent egy másodpercre, de próbált higgadt lenni.
- Jörg Kaulitz...Az a semmire kellő...Mikor Simone terhessége napvilágra került, hiába faggattam a lányomat, egy szót nem volt hajlandó elárulni az apa kilétéről, néha úgy vélekedtem, maga sem tudja ki a babák apja és éppen kezdtem bele nyugodni hogy ez így is marad, mikor úgy hét hónapos várandósan anyátok leült közénk és elmondott mindent erről a híres Jörgről. Aki egy senkiházi, tizenkilenc éves fiú volt Kölnből, itt tanult Magdeburgban, itt ismerte meg anyátokat...Futó és kizárólagosan szexen alapuló kapcsolat volt köztük, mivel Jörgnek Kölnben komoly barátnője volt és csak szórakozni vágyott a környékbeli fiatal és hiszékeny lányokkal.
- Ez szép...- sóhajtottam a piercing karikámmal játszva.
- Én gondoltam, hogy apa nem nagyon volt része az itteni életünknek. - tette hozzá halkan Bill.
- Igen, ez a Jörg nem akart tudni anyátok terhességéről, egyszerűen nem vett tudomást róla, de a szülei a születésetek előtt nem sokkal, felhívtak minket telefonon és közölték, ők a fiukkal ellentétben szeretnének tudni az unokáikról. Meglepett ez a reakció, de természetesen nem mondtunk nemet. Aztán a kiírt időpontnál valamivel hamarabb, 1989. szeptember elsején, a reggeli órákban megszülettetek. A nemetek a szülésnél derült ki és látnotok kellett volna nagyapátok szemét, büszkeség ragyogott benne és az első másodperben rajongásig szeretni kezdett titeket. Mindig is akart egy fiú gyermeket, sajnos nem adatott meg, de akkor úgy érezte az ég kárpótolta, két gyönyörű fiú unokával. Az a nap, életünk egyik legszebb napja volt...- nagyanyánk arcán nosztalgikus mosoly szaladt át. És éreztem, így is gondolja, aztán váratlanul elkomorodott.
- Aznap, mikor ti világra jöttetek, megjelent az apátok. Én akkor találkoztam vele először. Szemtelenül jóképű srác volt, akiről lerítt ennek tudatában is van. Fogalmam sincs, honnan tudta meg a születésetek hírét, de ott állt tétován a folyosón, mikor oda mentem hozzá...
A szívem dobbant egy nagyot.
- És ugye bement anyához és a karjaiba vett minket ? Legalább egyetlen egyszer ? - kérdeztem reménykedve, de nagyanyánk a fejét rázta.
- Nem...Jörg hideg volt és elutasító. De legalább őszinte. Elmondta, hogy nem szereti, sőt nem is ismeri anyátokat, párszor együtt voltak, de neki az egész nem jelentett mást csak kalandot. Nem akar még apa lenni, főleg olyan gyerekek apja, akinek az anyjához nem fűzi semmilyen érzelem. Azt is közölte, hogy nem néz meg benneteket, nem akar kötődést, lemond minden apai jogáról, de ha Simone ragaszkodik hozzá, a nevét viselhetitek. Én ezt őrültségnek tartottam és elleneztem is, de anyátok bele egyezett. Jörg gyorsan kitöltötte a szükséges íratokat, majd zavartan távozott a kórházból, anélkül hogy akár egyszer is látott volna titeket. És soha többet nem találkoztam vele...Ő a könnyebb utat választotta, de nekünk eljött az új élet ideje, amikor a lányom veletek kijött a kórházból. És nem mondom hogy könnyű volt, sőt iszonyatosan nehéz és megterhelő két csecsemőt ellátni, éjszakázni, etetni, de nagyapátokkal amiben tudtunk segítettünk Simone-nak...
- És apa szülei betartották amit ígértek ? - kérdezte Bill.
- Bejöttek a kórházba, hoztak mindenféle drága holmit, ruhákat, pelenkát, játékokat, lefotóztak titeket, aztán mikor haza jöttetek a kórházból párszor telefonáltak, de a hívások egyre ritkulni kezdtek és úgy 4 hónapos korotok körül végleg el is maradtak. Nem hibáztatom őket, legalább megpróbálták. Végülis Köln nem a szomszédban van és talán belátták hogy nem így akarnak unokákat, vagy Jörg beszélte le őket a kapcsolat tartásról...Nem tudom, de egyedül maradtunk és ránk hárult minden nehézség. Idegőrlő volt a huszonnégy órás készültség, a fáradtság mind annyiunkon jól látszott, feszültek voltunk. Anyátok is szenvedett, hiszen míg mások élték az életüket, számára a tinikor véget ért, tizenhét évesen két kisbaba anyja lett, a szülőség láthatatlan bilincsei kötötték ide és ebbe nem tudott bele nyugodni. Szabadulni akart a kötelékből és úgy 5-6 hónapos korotok táján elkezdett eljárogatni. Először csak barátnőkhöz egy-két órácskára, később már az estéket is máshol töltötte, aztán jöttek az éjszakák és hajnalok, amikor nem jött haza. Igyekeztem vele beszélni, kérni őt hogy viselkedjen anyaként, de nem hatottam rá, leüvöltötte a fejemet, hogy ez neki jár és persze ugyanúgy folytatódott minden, a csavargások, az ittasan való haza botorkálások, a másnaposan heverészések. És nagyapátokkal ketten csináltuk tovább az egészet. Nem volt időnk sopánkodni, vagy szomorkodni, csinálni kellett, hiszen két kis élet mellett pörögtek az események. De nem bántuk, főleg nagyapátok nem, órákig el tudott veletek játszani, vagy áhítattal figyelni titeket, mikor alszotok, imádott titeket, neki ti voltatok a minden...Anyátok viszont egyre távolabb került tőlünk és tőletek, olyan volt mint egy szellem, néha-néha megjelent, ha pénz, vagy tiszta ruha kellett neki, olyankor megszeretgetett titeket, aztán ment is tovább, mintha minden így lenne természetes. És benneteket nagyon megzavart ez az egész, hogy van is anyukátok, meg nincs is...Mi pedig nagyapátokkal kezdtünk bele unni Simone kis játékaiba. A nagy veszekedés éppen az egy éves születésnapotokon robbant ki, mikor is anyátok nyolc nap távollét után részegen haza állított, egy ismeretlen alakkal és csinálta a fesztivált. Ti meg ültetek az etető székeitekben és tele torokból üvöltöttetek, semmit sem értvén az egészből. Nagyapátoknak elege lett. Sosem ordított anyátokkal, minden ostobaságát elnézte neki élete folyamán, de mikor a könnyes kis arcotokra pillantott és hallotta szívszaggató sírásotokat, betelt nála a pohár és olyat tett, amire nem gondoltam volna...
- Mit ? - szorult össze a torkom miközben kezemben a kávés csészét fogtam izgatottan.
- Egyszerűen válaszút elé állította Simone-t. Vagy végre észbe kap és rendes anyaként viselkedik, vagy kitagadja...Örökre...Oltári nagy vita, ordibálás lett az egészből, emlékszem, anyátok bőgve felrohant az emeletre és a szobájából egy ruhákkal megrakott bőrönddel tért vissza. Aztán fogta a pasiját és elmentek...
- És mikor jött vissza ? - meresztett nagy szemeket Bill.
Nagyi keserűen elhúzta a száját.
- Anyátok nem jött többé vissza Bill...Sosem lépte át ennek a háznak a küszöbét újra...És nagyapátok számára ezzel megszűnt létezni. Nekem gyakran telefonált persze és tudtam róla éppen hol van, kivel vegetál, sokat érdeklődött felőletek is, azt állította haza jönne mert hiányoztok neki, de már nem vettem komolyan, már kizártam őt az életünkből és igyekeztem a szívemből is. Rettentő nagyot csalódtam benne...De az élet ment tovább, dolgozni kellett és boldogulni. És az évek ugyanúgy repültek, ti szépen növögettetek, tündéri szőke fiúcskák lettetek, akikre öröm volt ránézni. Nagyapátok egészsége viszont megsínylette az anyátokkal való  konfliktust és egyre többet kezdett betegeskedni, lassan már a vállalkozást sem tudta csinálni. Hirtelen ágynak esett és onnantól kezdve nem volt megállás a lejtőn. Egyedül kellett vinnem mindent, a vállalkozást, a ti ellátásotokat és nagyapátok gondozását. És éreztem, hogy ez nem fog menni, hogy felőröl és megöl ez a hajtás, ráadásul a pénzünk is rohamosan fogyott, nagyapátok gyógyszerei, ápolása sokba került. És mindennek a tetejében rám szállt a gyámügy, egyre többet szimatolt körülöttünk, hogy minden rendben van e a házunk táján és hogy ti megfelelő körülmények között éltek e. És persze nem volt minden jó, szét voltam csúszva, ahogy az egész életem romokban hevert, kimerült voltam és fásult és valljuk be, ti sem voltatok a legjobb helyen, egy súlyos beteg ember mellett. Nem tudtam rátok kellő időt szánni, akkor már minden percemet a beteg nagyapátok kötötte le és éreztem magam is, ez így nem mehet tovább. De végül a gyámügyesek jöttek el és tanácsolták hogy adjalak be titeket a nevelő otthonba, csak míg nagyapátok felgyógyul. Nem akartam ezt, harcolni akartam, hogy maradjatok, de kevés voltam ehhez és már gyenge is. Utolsó mentsvárként megkerestem anyátokat, akiről tudtam, hogy egy alkoholista fickóval lakik együtt Magdeburgban és a napjai céltalan italozással telnek. Meg akartam kérni, hogy szedje össze magát, álljon fel a padlóról és vegyen magához titeket, szinte könyörögtem neki, de ő csak ült a lepusztult albérletében, a piszkos kanapén az italával és bambán nézett maga elé. Nem volt munkája, nem volt kilátása és nem volt elég erős, hogy letegye az italt. Ismét cserben hagyott, pedig a megbocsájtást kínáltam fel neki és hogy ismét együtt lehet veletek. Nem volt más lehetőség, nem volt mit tennem, utána jártam a dolgoknak és találtam egy lipcsei nevelő otthont, ami talán megfelelőnek tűnt. Nem felejtem el azt a napfényes reggelt, mikor a csomagjaitokkal együtt beültettelek titeket az autómba és elmentünk oda. Egész úton kérdezősködtetek, hogy hova megyünk és mit csinálunk, én meg a könnyeimet nyelve hazudoztam nektek mindenfélét. Még akkor is, mikor a nevelő otthon hosszú folyosóján kopogtak a lépteink. Már csak arra emlékszem, hogy egy gondozónő kézen fogott titeket, elvitt és ti keservesen visítva kiabáltatok utánam én meg idiótán álltam a napsütötte folyosón, aztán kifele indultam és közben egyfolytában sírtam...És a haza úton is.
A nagyi a szeméhez kapott és letörölt egy könnycseppet onnan. Hallottam, hogy Bill a mellettem lévő széken szipog és nem sok hiányzott, hogy az én könnyeim is eleredjenek. Nem tudtam mit szólni sokáig, csak könnyeztem ott némán és ismerkedtem magamban a most felszínre került információkkal. Az agyamba folyton befurakodott a kérdés, érdemes volt megtudni ? Miért ilyen keserves az igazság ? Miért éreztem még mindig úgy, hogy csak két kolonc voltunk mindenki nyakán, anyánknak nem kellettünk, és aztán a nagyszüleink is megváltak tőlünk ? A kávés csészém üres volt, üveges szemekkel bámultam az alján lévő barnás cukrot. A folyton bennem csengő kérdéseket, aztán elnyomta a harag és a vádlás, de még mindig csak hallgattam. Nagyanyánk elvette előlünk a kiürült csészéket és berakta őket a mosogatóba. Össze szedtem magam, és végre megszólaltam.
- Ezzel a remek kis sztorival azt akartad érzékeltetni, hogy anya egy szörnyeteg, akit gyűlölni kell, és te vagy a megmentőnk. Pedig szerintem te is lepasszoltál minket, csak négy évvel később, aztán egészen tavaly télig nem hallottunk felőled. Csak jóvá akarod tenni, elszámolni a lelki ismeretfurdalásoddal, ezért most magadhoz vettél bennünket...- mondtam halkan.
- De Tom ! - kiáltott rám Bill. Nagyi leintette.
- Hagyd Bill ! Részben igazad van, hogy így érzel Tom. De a történetnek még nincsen vége. - mondta és a szobája felé indult.
Ámulva néztem utána. Nagyanyánk megállt a szoba ajtóban.
- Gyertek be egy kicsit ! - szólt és mi egyszerre ugrottunk fel Billel a konyha asztaltól. Nem tudtuk mit akarhat még a nagyi, milyen csattanót nem lőtt még le, de bármit el tudtam képzelni a történet ismeretében. Beléptünk nagyi félhomályos szobájába.
- Üljetek le ! - kérte a nagyi látva, hogy csak toporgunk és mi zavartan helyet foglaltunk az ágya szélén. A nagyanyánk kinyitotta a ruhás szekrényt, ahova anya ajándékait is elzárta a múltkor. Egy nagy méretű papír dobozt emelt ki a szekrény legaljából és hirtelen mozdulattal a szoba közepére borította a tartalmát. Hangos robaj töltötte meg a szobát és por szállt szanaszét. Mi megszólalni sem tudtunk a döbbenettől. A szőnyeget mindenfelé papírok fedték el, rengeteg papír.
- Mik ezek ? - kérdeztem nagyira pislogva.
- Fényképek. - felelte nagyanyánk. Akkor vettem észre, hogy a szőnyegen mindenfele elterülő papír darabok, valójában színes és fekete-fehér fotók.
- Miféle fényképek ? - érdeklődött Bill.
Nagyi vállat vont.
- Nézzétek meg ! - ajánlotta. Billre néztem, aki bizonytalanul bólogatott és a képek mellé térdelt, gyorsan én is követtem és kezembe vettem az első fotót amit megláttam. Egy régen készült, megfakult kép volt, amin én és Bill 5-6 évesek lehetünk, valami ünnepség félén készülhetett a gyerek otthonban. Nem értettem, hogy került ez a kép ide. Beletúrtam a kép halomba és egy újabb fényképet emeltem ki, az már később, olyan 12-13 évesen készült rólunk szintén az otthon falai között, aztán egy másikat vettem elő, amin vagy 8 évesek voltunk és az otthonnal kirándulni mentünk. Bill oldalba bökött és egy fotót tartott a szemem elé, amin a legutóbbi nevelő családdal volt lefényképezve. Kezdtem végképp össze kavarodni és nem fért a fejembe, mit keresnek itt ezek a fotók ? Hogy jutottak el ide ?
- Nem igazán értem...- nyögte ki ikrem és nekem sem volt tippem. Nagyanyánk leült az ágyra.
- Ezeket a képeket négy éves korotoktól készítettem, egészen addig amíg ismét nem laktatok itt velem. - mondta.
- De hogyan ? - vágtam a szavába.
- Ezért mondtam, hogy a történetnek még nincs vége. Nyilván ti azt hittétek, leadtalak titeket, aztán soha felétek sem néztem, csak születésnapotokra, meg még pár alkalomra küldtem némi ajándékot. Hát nem ! Nagyapátok nem is hagyta volna, így is sokáig magát hibáztatta, hogy a betegsége miatt kellett elhagynotok a Loitschét és otthonba mennetek. Szenvedett nélkületek, ahogy én is, nem is bírtam sokáig, már a második héten elutaztam Lipcsébe, hogy meglesselek titeket, és elkattogtattam pár fotót is. Pár hét múlva ismét mentem és fényképeztem és utána nem sokkal megint. És ez szokásommá vált. Havonta legalább kétszer elmentem az otthonba és titokban lefényképeztelek titeket, hogy aztán megmutassam nagyapátoknak az elkészült fotókat. Együtt néztük a képeket, sírtunk és eljátszottunk a gondolattal, hogy mennyire más lenne, ha nem csak képekről láthatnánk az unokáinkat. Az otthonban már jól ismertek, szívesen fogadtak, bármikor mentem, és az összes nevelő családotokkal tartottam a kapcsolatot akiknél éltetek, mindegyikük küldött rólatok képeket, amint látjátok...Jó sok fénykép gyűlt össze ezalatt a tizenegy év alatt...
Minden erő kiment belőlem, a szemeim előtt össze folytak a színes fotók és elakadt a szavam, csak néztem a képeket, egyiket a másik után, olyan ismeretlen volt mindegyik, mintha nem is engem meg Billt ábrázolná. Nagyanyánk lehajolt és megfogott egy képet, hosszasan nézte.
- Biztos vagyok benne, hogy nagyapátok azért élt még tíz évig, mert ezek a fotók adtak neki erőt. Tudta, hogy nem fog meggyógyulni, hogy minden nappal rosszabb lesz az állapota és soha sem tud majd felállni az ágyból, hogy elmenjen hozzátok Lipcsébe, de a képekből úgy érezte, kicsit részese lehet az életeteknek. - sóhajtotta könnyes szemekkel.
- De miért kellett titokban fényképezni ? Mire volt ez jó ? - tártam szét a karjaimat.
- Miért nem jöttél oda hozzánk ? - fakadt ki Bill elkeseredve.
- Mert tudtam, hogy ha egyetlen egyszer is a szemetekbe nézek, megfogom a kezeteket, nem foglak többé elengedni titeket. Akkori helyzetemben, ott voltatok jó helyen és nem boríthattam fel az életeteket. Annál fontosabbak voltatok...És vagytok is. Mindig tudtam, hogy nem örökre váltunk el azon a napfényes reggelen, tudtam hogy foglak még titeket ölelni egyszer...És jóvá teszek mindent. Nagyapátok halálos ágyán megígértem, hogy minél előbb vissza szerzem a felügyeleti jogot felettetek. És hát így is történt...A többit már ti is tudjátok...Hiszen részesei vagytok... Most van vége a történetnek. Mindent tudtok és remélem mindent meg is értetek....És nem ítéltek el, vagy gyűlöltök annyira...
Igen, mindent megértettem ! A szívem most már máshogy dobogott, néztem a rengeteg fényképet, életünk minden egyes mozzanatáról és már nem éreztem azt amit évekig, hogy árva vagyok, hogy magam vagyok. Bár sokáig nem tudtam róla, de a nagyi mindig ott volt velünk és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint ez a halom fotó, ami mind rólunk szól. Érdekeltük őt, jött amikor tudott és a háttérből szemlélte az életünket, mint valami titkos őrangyal, akárcsak nagyapa...Talán így kellett lennie, talán semmi sem volt véletlen..Kitudja...De az eddig tapasztalt haragot felváltotta valami ismeretlen érzés. Én eddig egész mást képzeltem, egy gonosz öreg asszonyt, aki amint tudott megszabadult tőlünk és aztán tizenegy évig nem érdekeltünk. De az igazság rohadtul nem ez. A nagyanyánk, áldozatot hozott, megszenvedett és mindennél jobban szeret minket, még ha nem is mindig volt alkalma és lehetősége kimutatni. Hát most lesz, eljött az alkalom hogy bizonyítson. Mi itt vagyunk...És talán van a szívünkben egy cseppnyi megbocsájtás.
- Jaj nagyi ! - törölte le a könnyeket a szeméből Bill és hirtelen mozdulattal vetette magát nagyanyánk karjai közé, aki sírva ölelte. Én meg még mindig csak a földön ültem a fotó hegyek között és néztem az ezüstös hold fényét amint a függöny keskeny résein beáramlik. Össze szorult a torkom, a gyomrom, mindenem. Hallottam nagyanyánk és ikrem zokogását. A tekintetem elsiklott még pár kép felett, amiken ártatlan mosoly ült hamvas arcunkon, szőkék voltunk és törékenyek. Majd egy nagy sóhaj kíséretében felálltam és oda ballagtam az ágyhoz, ahol nagyi a karjaiban tartotta Billt. Nem hezitáltam, gyorsan átöleltem őket. Nagyanyánk ismét felzokogott és erősen magához ölelt.
- Vétettem ellenetek, de ezért már megbűnhődtem és a szívem mélyén tudtam, hogy el kell jönnie ennek a pillanatnak. - suttogta a nagyi. Billel buzgón helyeseltünk és még sokáig így maradtunk a fotókkal körülvett, feldúlt szobában. Mikor a könnyeink felszáradtak, a légzésünk ismét normális lett elkezdtük vissza pakolni a képeket a dobozba, némelyiken jót nevettünk Billel, de a legtöbb kép inkább megdöbbenést váltott ki belőlünk, hogy jé, ilyen picik is voltunk...Aztán valahogy ismét eszembe jutott anya és nem álltam meg, hogy ne kérdezzek róla.
- És mi lett anyával ? Hogy sikerült eljutnia oda, ahol most van ? - kérdeztem óvatosan. Nagyanyánk berakta a karton dobozt a szekrénybe.
- Miután ti otthonba kerültetek, a kapcsolatunk eléggé megritkult anyátokkal, nehezteltem rá és elszomorított, hogy fiatalon egy léhűtő alkoholista lett belőle. Néha napján felhívott, voltak jobb és rosszabb periódusai. Én beszéltem vele, de nagyapátok nem. Pedig nagy változás következett be, mikor anyátok valahogy rádöbbent, nem jó az, amiben van és változtatni akart. Lehet hogy pont nagyapátok miatt és persze miattatok, de elment elvonóra, amit sikeresen végig vitt, majd leérettségizett, közben dolgozni kezdett és így ismerkedett meg a mostani férjével Gordonnal. Össze házasodtak és később megszületett az öcsétek. Mégsem történt semmi közte és nagyapátok között, aki úgy halt meg, hogy nem békült ki az egyetlen gyermekével. A temetésen mondtam Simone-nak, hogy amint lehet magamhoz veszlek titeket és már akkor is láttam, hogy mennyire felizgattam ezzel. Azt mondta, ő szeretne nevelni titeket ezután, de én erről hallani sem akartam, veszekedés robbant ki köztünk és dühömben azt vágtam a lányom fejéhez, hogy egy percre sem láthat majd titeket. De ezt persze megbántam...Mint ahogy azt is, hogy nem válaszoltam a leveleire. Nem mondom, hogy megbocsájtottam neki minden bűnét és elfelejtettem amiket csinált, nem állítom, hogy a kapcsolatunk valaha olyan lesz mint régen, de a ti érdekeiteket kell néznem. És látom, hogy Simone fontos nektek, mégis csak ő az anyátok, ő szült titeket és joga van ahhoz, hogy valamilyen szinten megismerjen titeket. Persze ha ti is így szeretnétek...
Elkerekedett a szemem. Nem hittem volna, hogy ezt a mondatod valaha hallani fogom. Elöntött a forróság és az izgatottság. Zöld utat kapunk anyához ! Ezt meg kell ragadni !
- Mi szeret...- nyílt szóra rögtön Bill szája, de nagyi elhallgattatta.
- Nehéz nap áll mögöttünk, pihennünk kellene, reggel vissza térünk erre. Rendben ? - kérdezte kedvesen mosolyogva és mi nem túl lelkesen, de bólogatva hagytuk el a nagyi szobáját és indultunk az emeletre aludni. Mondanom sem kell természetesen, hogy az izgalomtól alig pár órát sikerült aludnom és valószínűleg testvérem sem volt valami nagyon kipihent, mikor kora reggel kócosan és álmosan ücsörögve az íróasztalnál, azt várta, hogy én is felkeljek.
- Csakhogy felébredtél. - állt fel az asztaltól, amint meglátta, hogy nyitogatom a szememet.
Minden hajnali arany színben játszott a szobában és vidáman csipogtak kint a madarak. Ettől eltekintve viszont a környék csendes volt, hiszen alig múlt negyed hét. És olyan hihetetlen volt, hogy ez az átlagosnak induló kora reggel mégis kezdete lehet valami újnak.
- Szerinted a nagyi ébren van már ? - kérdezte türelmetlenül ikrem és megremegett a hangja. Csodálatos arca tűzpiros volt és szemei is izgatottan ragyogtak. Kábán löktem le magamról a takarót, de rögtön fázni kezdtem.
- Fogalmam sincs. - morogtam és csak ültem álmosan az össze gyűrt ágyneműm között.
- Annyira félek, majd kiugrik a szívem a helyéről és el sem hiszem, hogy ma végre talán felvehetjük a kapcsolatot anyával.- lelkendezett Bill, miközben fel-alá járkált a szobában. Nagyon zaklatottnak látszott.
Felkaptam a fejem.
- Ezek szerint te is szeretnél beszélni anyával ?
Bill idegesen felnevetett.
- Micsoda ostoba kérdés Tom ! Hát persze, hogy ezt szeretném, de csak ha te is...- sandított rám kócos tincsei alól.
- Na még jó, mit gondolsz azért kínlódtam ennyit, hogy a cél előtt feladjam ?! Én beszélni akarok vele ! - jelentettem ki elszántan.
Bill vett egy nagy levegőt.
- Akkor hát, mire várunk ?!
Megráztam a fejem.
- Ne várjunk semmire Bill ! - ezzel felpattantam az ágyból és határozott léptekkel indultam a földszint felé, Bill jött utánam, izgatottan zihálva. Lent azonban nem volt mozgás, csak üres csend, ami most eléggé idegesített.
- A nagyi még alszik...- motyogtam csalódottan. A türelmetlenség majd szétvetett, úgy éreztem minden másodperc elvesztegetett idő és ha tehetném, most azonnal felébreszteném nagyanyánkat, hogy közöljem vele a döntésünket. Bill a kanapé irányába lépdelt.
- Akkor nincs más hátra, meg kell várni, míg felébred. - mondta szomorúan. Tényleg nem tehettünk mást, ezért én is oda ballagtam a kanapéhoz, leültem és kezembe fogtam a távirányítót, majd bekapcsoltam a televíziót. Még olyan korán volt, hogy semmi értelmes műsor nem volt benne. De mégsem kapcsoltam ki, Billel érdektelen képpel figyeltük a hajnali teleshopot, amiben mindenféle kacatokat sóznak a hiszékeny emberekre. Szinte hallottam magamban, ahogy az idő múlik és fél szemmel folyton nagyanyánk szobája felé nézegettem. És ikrem is. Aztán mikor egyszerre néztünk arra, elmosolyogtuk magunkat.
- Te jó ég, milyen kretének vagyunk...- csóváltam a fejemet és éreztem, ahogy Bill ujjai finoman az enyémhez érnek. Leraktam a távirányítót és erősen megszorítottam testvérem kezét, jól esett hogy ott van velem, olyan közel, hogy még a szívdobbanásait is hallani véltem. Hálás voltam a sorsnak, az életnek, hogy van egy ikertestvérem, egyedül nem tudom hogy viseltem volna el ezt a rengeteg dolgot, amin a tizenöt év alatt átmentem. És most itt vagyunk valami rettenetesen félelmetes és fontos dolog küszöbén. És együtt vagyunk.
- Annyira jó, hogy itt vagy velem Bill...- sóhajtottam félelemtől elrekedve. Bill helyeselt.
- Hidd el, nekem is...
Így ültünk egy darabig, talán olyan tíz, tizenöt percig a tv-t bámulva, de gondolatainkban elmerülve és várakozva, mikor is nyílt nagyanyánk szobájának az ajtaja. Össze rezzentem, nagyot ugrott a gyomrom és máris elborított az izzadtság. Úgy pattantam fel a kanapéról, mintha ágyúból lőttek volna ki. Bill hasonlóképpen zavart és hirtelen mozdulatokat tett. Nagyi meglepődött, mikor észrevett minket.
- Nahát, már ébren vagytok fiúk ?
- Igen...tudod, ki korán kel, aranyat lel, vagy mi...- poénkodtam, de csak hogy zavaromat elfedjem. Közben megindultam nagyanyánk szobájához.
- Vagy legalábbis megváltoztathatja az életét, nemde ? - mosolyodott el nagyanyánk és szélesre tárva szobája ajtaját, hagyta hogy belépjünk és izgatottan megálljunk nem messze az ajtótól.
- Gondolom nem sokat aludtatok az éjszaka, mert én alig hunytam le a szemeimet...- nézett végig megviselt, gyűrött ábrázatunkon.
- Mi is leginkább csak forgolódtunk és gondolkodtunk. - mondta Bill elsimítva össze borzolt haját az arcából.
Nagyi bólintott.
- Értem. És hogy döntöttetek ?
A kérdése úgy ért, mintha hasba szúrtak volna. Számítottam rá, mégis a tudat, hogy egy mondat választ el a változástól, megrémített. Kiszáradt a torkom és ostobán bámultam ikremre, tőle várva megerősítést, amit meg is kaptam, egy bátortalan bólogatás keretében.
- Mi szeretnénk megismerni az anyánkat...- jelentette ki végül Bill erőtlen hangon. És én nem tehettem mást, mint helyeseltem és megkönnyebbülés vett erőt rajtam.
- Igen...
Egy perc csend állt be köztünk. A mindent eldöntő némaság, csak a szívem ütemes verését hallottam. Nagyi komoly volt, láthatóan nem örült, de elfogadta a tényt.
- Rendben. Nem biztos, hogy ez a helyes, de tudomásul veszem és ennek megfelelően cselekszem. - mondta és a telefon készülékhez lépett. Billel össze néztünk.
- Várj, nincs még nagyon korán ? - kérdeztem félve, amint realizáltam magamban, hogy fel akarja hívni anyát.
Nagyi kezébe vette a telefon kagylót és szomorkás mosoly jelent meg az arcán.
- Nyugalom, ez a hívás sosem érkezhet rosszkor...- és beütötte a számokat. Minden egyes billentyűnél elfogyott a levegőm és úgy éreztem ki megy a lábam alól a talaj, izgatottan lökdöstem nyelvemmel a piercing karikát a számban és néztem a nagyi arcát, amint várja hogy felvegyék a kagylót. Üvölteni tudtam volna a feszültségtől.
A nagyi váratlanul bele szólt a készülékbe.
- Simone, itt az anyád...
- Felvette a telefont ! - Bill arca sugárzott a boldogságtól, de volt benne egy kis félelem is. Izgatottan és várakozóan karolt belém.
Nagyanyánk futólag ránk pillantott.
- Ne aggódj, nincs semmi baj, ellenkezőleg...Van valami ami nem várhat, van itt két fiatalember, aki sürgősen beszélni akar veled...
És nagyi ezzel a kezembe nyomta a telefon kagylóját.
A vonal végéről megdöbbenten csengő női hangot hallottam, talán azt kérdezte hogy tessék, vagy micsoda,  mint aki nem hallotta jól az iméntieket. A fejemben össze-vissza repkedtek a kérdések, értelmesnek és totálisan butának tűnő mondatok, hogy mit mondok először, mikor bele szólok a telefonba. Segélykérően pislogtam Billre, hátha ő ötletesebb mint én, de testvérem is ijedten nézett vissza rám. Eljött a nagy pillanat. Leblokkoltam és csak szorítottam izzadt tenyeremben a telefon kagylót.
Nagyanyánk bátorítóan elmosolyodott.
- Rajta...Szóljatok bele ! Nem lesz semmi baj !
És tudtam, nem lehetek ilyen gyáva. Reszkető kézzel a fülemhez emeltem a kagylót.
- Hallo, itt Tom beszél...- mondtam alig hallhatóan, szememben könnyekkel és belekezdtem életem talán legnehezebb telefonbeszélgetésébe.

2012. május 26., szombat

Tetteidnek tudj örülni, más tetteit tudd megbecsülni, főként ne gyűlölj egy embert se, a többit hagyd az Úristenre!

Jól emlékszem arra a tavaszi kora reggelre, nem felejtem el soha. Az ember nem tudja könnyen kiverni a fejéből a túl jó, túl rossz, felkavaró, vagy éppen érthetetlen eseményeket. És ez a dolog, mind volt egyszerre. Ez volt az a nap, az a pont, ahol az életem, és Bill élete éles fordulatot vett. Azon a reggelen arra ébredtem, hogy Bill állt felettem és gyengéden rázogatva a vállamat ébresztgetett.
- Tom kelj fel ! Kérlek kelj fel ! - mondogatta halkan, de kitartóan.
- Mi van már ? Miért nem hagysz békén ? - motyogtam álmos fejjel és elsöpörtem kezeit a vállamtól, majd magamra húztam a takarót. De Bill nem adta fel.
- Tom légyszives, ez nagyon fontos. - suttogta furán elcsukló hangon, amire résnyire felnyitottam a szemeimet, de csak hogy megnézzem a telefonomon a pontos időt. Biztos voltam benne, hogy korán van még és nem tévedtem.
- Mégis mit akarsz hat óra ötvenhárom perckor ? - raktam magam mellé a készüléket és ismét csak becsuktam a szemem.
- Fel kell kelned, ez fontos...- hajtogatta Bill válasz helyett.
- Jaj kopj le rólam Bill, aludni szeretnék. - morogtam ügyet sem vetve az ágyam mellett izgatottan ácsorgó ikremre.
- Itt van anya...- mondta ekkor Bill remegő hangon.
Rögtön elszállt minden álmosságom, a szemeim máris felnyíltak és ugyanekkor ideges fájdalom költözött a gyomromba.
- Tessék ? - kérdeztem vissza, mint aki nem jól hall. Igazság szerint el sem akartam hinni, amit Bill mondott.
- Anya...eljött ide...- nyögte Bill. Egy pillanatra ránéztem, falfehér volt és kétségbe esett. És már én is az voltam. Izzadtság lepte el a homlokomat. Rögtön felültem az ágyban.
- De miért ? Mit akarhat ? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Nem tudom. - vont vállat Bill.
- Úristen ! - pattantam ki az ágyból és csak úgy pólóban, boxer alsóban és mezítláb trappoltam ki a szobából, végig a folyosón, le a nappaliba. Ahol aztán csalódás ért, mert nem találtam ott senkit.
- Hol van ? - tekintettem körbe. Mire Bill az ajtó felé bökött.
- Kint.
Nem vártam semmire, látni akartam a saját szememmel a dolgot. A konyhába siettem, onnan elég jól lehetett rálátni a kertre, az udvarra. Bill szaporán jött utánam. A konyha ablaknál megtorpantam és a függönyt kicsit félre húzva kémleltem ki. Először csak a nagyit láttam a kerítésnél, még fürdőköpenyben, tehát valószínűleg őt is anya keltette fel a látogatásával. Feldúlt volt, nagyon magyarázott és dühösnek látszott. Kicsit arrébb mentem és ekkor megláttam anyát. A szívem akkorát dobbant, hogy szinte fájt és szúrni kezdett a mellkasom. Megszédültem, még jó hogy neki tudtam dőlni az ablaknak.
- Anya...- suttogtam döbbenten.
A nő, aki világra hozott bennünket tizenöt évvel ezelőtt, aztán lelépett, és akit olyan boldognak láttam Zielitz-ben, most a szemét törölgetve, a kerítés rácsaiba kapaszkodva könyörgött a nagyanyánknak. Egy drapp kötött pulóvert viselt, gesztenye színű haja hátul össze volt fogva, de néhány tincs folyton az arcába hullott, nem győzte elsimítgatni onnan. Az arca piros volt az indulattól, a szemei kisírtak. Nem messze tőle egy gyöngyházfényű autó állt, gondolom azzal érkezhetett.
- Mióta van itt ? - kérdeztem Billtől.
- Nem tudom, én olyan negyed órája ébredtem fel arra, hogy a nagyi mérgesen csapkodja az ajtót, lejöttem hogy megnézzem mi van és akkor láttam meg. - felelte Bill.
- Negyed órája ? Basszus Bill, szólhattál volna. - korholtam testvéremet, majd hallgatózni kezdtem, de a vastag üveg miatt semmit sem hallottam.
- Fenébe, nem hallom miről van szó. - szitkozódtam, majd résnyire kinyitottam az ablakot.
- A nagyi észre fog venni, ne csináld...- figyelmeztetett Bill, de hidegen hagyott. Ez a dolog ránk is tartozott, nem csak nagyanyánkra. Meg akartam tudni mi az oka hogy anyánk egyszer csak a semmiből megjelent. Eddig jobbára csak leveleket küldözgetett nagyanyánknak, vagy esetleg telefonált. Hideg reggeli levegő áramlott rám, megborzongtam és nem is esett valami jól, de akár meg is fagytam volna, csak hogy halljak valamit nagyanyánk és anya párbeszédéből.
A nagyi idegesen csóválta a fejét.
- Mégis mit akarsz Simone, nem szabadna itt lenned ! Ülj be az autódba és vissza se nézz ! Felejtsd el Loitschét, ahogy a fiaidat is elfelejtetted sok évvel ezelőtt !
Nagyanyánk szavai éles késként hasítottak végig a szívemen.
- Ez durva...- suttogtam Billnek, de csak hogy mondjak valamit és ne törjek ki keserves sírásban. Bill sóhajtozva bólogatott.
Anya zokogni kezdett.
- Sosem feledkeztem meg Billről és Tomról ! Ők mindig is az iker fiaim voltak, a véreim ! Mindig is szerettem és szeretem őket, az utolsó pillanatomig...
- Te jó ég elég, szánalmas ez a színház, hagyd abba a sírást, akkor kellett volna sírni, mikor se szó, se beszéd elmentél innen, itt hagyva a gyerekeidet. Érdekes, akkor nem hiányoltad őket, jól elszórakoztál a számtalan, lezüllött szeretőddel ! - mondta nagyanyánk vádlón.
Billel egyszerre néztünk egymásra és nem is tudtunk mit szólni. Anya szívettépően sírt oda kint, a nagyi haragudott, mi meg le voltunk forrázva.
- Tudom, hogy gátlástalan voltam és mindent elrontottam annak idején. Hidd el, bármit oda adnék, ha vissza csinálhatnám, de a múltamat már nem tudom megváltoztatni !
- Így van lányom, súlyos vétségeket ejtettél a múltban és én ezt nem tudom megbocsájtani, nem is tudom miért beszélgetünk, egyszerűen nincs értelme, szóval menj el ! - vágott anya szavába nagyanyánk érzéketlenül.
- Ne küldj el így. Látni szeretném a fiúkat ! - kérte anya esdeklően a nagyit, aki határozottan megrázta a fejét.
- Az ki van zárva Simone. A fiúk különben is alszanak még.
- Akkor délután ? Visszajöhetek délután is, vagy akár este. Majd azt mondod, egy ismerősöd vagyok, aki csak úgy beugrott. Ez nem nagy kérés és kivitelezhető. Értsd meg, látni szeretném őket, csak öt percre, tudnom kell hogy néznek ki, beszélgetnem kell velük ! - törölgette könnyes arcát anya. Nagyi gúnyosan elmosolyodott.
- Már túl késő kombinálni. Tom és Bill jól tudják ki vagy. - jelentette ki. Anya szája tátva maradt a döbbenettől, én meg totál elsápadtam az ablak előtt. A gondolataim örvényként kavarogtak. Atyaég, most mi fog következni ? Bill a vállamra tette a kezét, fél szemmel rá pislantottam.
- Tom...- mondta halkan és szomorúan.
- Hát ez jobb mint egy szappanopera. - csóváltam a fejemet és fázni kezdtem belülről. Nagy volt a késztetés, hogy kirohanjak és számon kérjem anyámat, de a lábaim lecövekeltek egy helyben és csak álltam ott, várva a fejleményeket, miközben a szívem majd kiszakadt a mellkasomból.
- Hogyan ? De hát az hogy lehet ?! - tárta szét anya a kezeit.
- Az a helyzet, hogy nagyot hibáztam és az egyik leveledet a földszinti szemetes kukában felejtettem, teljesen kiment a fejemből, a fiúk meg valahogy rátaláltak. Szerencsétlenségemre, pont az a levél volt, amiben megírod az új zielitz-i lakcímedet. Ők pedig a hátam mögött, egyik szombat délután szépen elmentek hozzád. - mesélte nagyi zaklatottan. Anya szóhoz sem jutott.
- Istenem ! Eljöttek Zielitz-be ? A fiaim meg akartak látogatni ? - és ismét sírni kezdett. Számomra úgy tűnt, vígasztalhatatlanul.
- Állítólag nem mertek becsengetni, mert meglátták a féltestvérüket és a férjedet az udvaron, amint vidáman készülődnek egy családi kirándulásra. És akkor ők azt gondolták, nem oda valóak, ti úgy vagytok hárman a tökéletes család és sem a hely, sem az idő nem megfelelő a családi titkok feltárására és számon kérésére...- mondta a nagyi anyának, aki csak bánatosan szipogott.
- Hogy gondolhattak ilyet ? Nyitva áll a házam ajtaja előttük. Akármikor jöhetnek, a nap bármely órájában...Eljöttek...Ezek szerint nem gyűlölnek teljes szívükből...
- Elmentek, mert kíváncsiak voltak, de ugye te sem gondolod komolyan ezt a nagy egymásra találás dolgot Simone ? Eddig nem érdekeltek téged, nem kerested őket, most meg jössz itt a fene nagy anyai szereteteddel, meg egy rakás ajándékkal ? - mutatott nagyanyánk a lábánál lévő óriási színes papír zacskóra.
- Szerinted mi lehet benne ? - kérdeztem Billt kíváncsian.
- Fogalmam sincs. Azért kedves anyától, hogy ajándékokat ad nekünk. - mosolyodott el ikrem egy másodpercre, majd ismét az ablak fele figyeltünk.
- Én csak egy esélyt akarok. Bizonyítani, hogy megváltoztam, hogy jobb lettem. Ennyi nekem is jár. Nem tőled várok megbocsátást, mert tudom, arról már lekéstem, de a fiaim döntését bízd rájuk, ne ítélkezz helyettük. Lehet, hogy ők hajlandóak szóba állni velem. - anya vonásai megkeményedtek és határozottan nézett át a kerítésen, úgy éreztem lát minket, ezért gyorsan elbújtam a függöny takarásában.
- Sajnálom Simone, de amíg Bill és Tom kiskorúak, nekem kell eldöntenem mi a jó nekik és mi nem. És nem vagyok biztos abban, hogy a te felbukkanásod jót tenne bárkinek is. - igyekezett nagyi lezárni a témát.
- És ha mégis ? Nem tudhatod, hogy éreznek...
- Dühösek Simone. És csalódottak. És magányosak. Te nem tudhatod, de mindennap megvívják a maguk háborúját az iskolában, vágynak rá, hogy beilleszkedjenek, de nem igazán sikerül nekik. Idegen nekik ez az egész helyzet. Számomra ők a legkülönlegesebb gyerekek a világon, néha lopva el nézem a helyes kis arcukat és szerencsésnek érzem magam, amiért én lehetek a nagyanyjuk. Az érzéseikért pedig magamat okolom, ahogy azért is, hogy be kellett adnom őket nevelő otthonba tizenegy évvel ezelőtt, ha találok megoldást a további nevelésükre, talán minden másképp lenne, de te akkor sem álltál mellettem, nem voltál sehol. Szóval fejezzük be ezt a beszélgetést, nincs jogod jönni itt a makulátlan életeddel és megcsillantani egy tökéletes család szikráját ezeknek a gyerekeknek, hogy aztán ha megunod őket újra eltűnj a színről.
A nagyi szavai egy apró könnyet csaltak a szemembe. Persze aztán rögtön felülkerekedett bennem az, hogy szép beszéd ide, vagy oda, ő is ugyanúgy lepasszolt minket jó pár éve.
- Sose tennék ilyet ismét. - bizonygatta anya hevesen, de nagyit nem tudta meggyőzni.
- Ne haragudj, de nem hiszek neked, minden jót ! - ezzel nagyanyák felkapva a papír zacskót, szó nélkül elindult a ház felé. Anya állt még a kerítésnél egy fél percig, majd lassan a kocsijához sétált és beindította a motort.
- El fog menni...- motyogta csalódottan Bill.
- Igen...- sóhajtottam fel és szememmel követtem a háztól távolodó autót. Közben a nagyi beért a házba és persze ott talált minket a konyhában, az ablak előtt szobrozva.
- Ti meg mit csináltok ? - ripakodott ránk.
- Semmit. - hazudtam gyorsan és felkaptam a mosogató szélén lévő bögrét, amiben fogalmam sincs mi volt, majd Bill kezébe nyomtam, aki az asztalra helyezte.
- Azt látom. Leskelődtök...Remélem élveztétek amit láttatok...- morgott nagyanyák és a nappali közepére hajította a terjedelmes méretű zacskót.
- Tényleg anya volt itt ? - kérdeztem, mintha nem tudnám és nehéz volt uralkodnom a feltörő érzelmeimen. Nagyanyánk bejött a konyhába és félre tolva minket a gáz tűzhelytől, bekapcsolta a kávéfőzőt.
- Úristen, hát láttátok, nem kell ez a műsor ! És ne nézzetek hülyének ! - mondta szűkszavúan.
- És miért nem jött be ? - kérdezte Bill ártatlan képpel.
- Ti miért nem jöttek ki ? - vágott vissza a nagyi.
- Hát nem tudom mit szóltál volna hozzá...- mondtam gúnyosan.
- Nem mertetek kijönni, ez az igazság. Mert a magatok módján ti is féltek az egésztől. - szembesített nagyi minket a valósággal. Igen, lehet hogy így volt és lehet hogy minden máshogy alakul, ha kimegyünk, de abban a feszült helyzetben biztos hogy olaj lett volna a tűzre.
Zavartan pislogtunk egymásra Billel, a csendet a nagyi törte meg.
- Anyátoknak semmi keresni valója itt. Ez már nem az ő otthona. Menjen csak haza a szép kis házába, a remek férjéhez és a gyerekéhez. - és dühösen legyintett.
- De mi is a gyerekei vagyunk nagyi. - nézett rosszallóan Bill.
- Biológiailag igen, de semmi más nem köt hozzá titeket. Vagy tett valamit, amiről az ellenkezőjét feltételezhetitek ? - kérdezett vissza nagyanyánk.
- De amit az előbb mondott, hogy meg akar ismerni minket, és hogy szeret bennünket, azért az biztos igaz volt...- mondta Bill bizonytalanul.
- Ja igen, beszélni nagyon szépen tud. Az anyátok remekül manipulálja az embereket. Úgy látom, már titeket is meghatott a szövegével. De én nem dőlök be neki. Szerintem ti se tegyétek ! - javasolta nagyi a szekrényben kutatva.
- Hát én biztos, hogy nem hatódom meg tőle. - fortyantam fel, majd tettem pár lépést a nappali padlóján heverő zacskó felé. Jól tele volt pakolva és ahogy láttam ruha neműk voltak benne. Teljesen újak. Még a címke is rajtuk volt. Pulóverek, pólók és nadrágok, ha jól láttam. Mi akkor kaptunk vadonatúj ruhákat, ha nevelő családoknál éltünk, a gyerek otthonban többnyire használt ruha jutott, amivel amúgy nem volt bajom, de néha azért irigyeltem a gazdag és családdal rendelkező osztály társaimat, akiknek mindenből csak új van.
Intettem Billnek, aki rögtön mellettem termett és kíváncsi szemekkel méregettük a zacskó tartalmát.
- Azt hagyjátok ! - szólt ránk nagyanyánk.
- De hát miért ? Nem a miénk ? - csodálkozott el Bill.
- Anyátok azt hiszi egy csomó drága ruhával majd elvarázsol benneteket. Nem is jó rátok, nem is tudja milyen méret kell nektek. Semmit sem tud rólatok. - kapta fel a szatyrot a nagyi.
- Hé, azért bele nézhetnénk, hátha mégis találunk megfelelőt. - kiáltottam utána, de nagyi erre nem reagált, a hálószobájába vitte a zacskót és bezárta a szekrényébe.
- Biztos hogy nem jó, egészen biztos. - mondta ellent mondást nem tűrően.
- De hát új ruhák...
- Nem érdekel ! Ahogy láttam, van elég ruhátok, de ha nincs, akkor szóljatok és veszek nektek ! És most már zárjuk le ezt a ruha témát és ne beszéljünk anyátokról sem !
- Ez azért nem igazságos...- jegyeztem meg váll vonogatva, de nagyi ránk rivallt.
- A világon nagyon sok minden nem igazságos fiam, ne szaporítsuk a szót feleslegesen ! Inkább menjetek és rakjatok rendet a szobátokban, addig elkészítem a reggelit !
Kikerekedett szemekkel bámultunk rá Billel.
- Nem hallottátok ?! Irány az emelet ! - szólt még egyszer nagyanyánk és nekünk engedelmeskednünk kellett.
- Oké megyünk már, nem kell ordítani...- morogtam fancsali képpel és lassan lépdelni kezdtem a lépcsőkön Billel együtt. De ez a kora reggeli közjáték nem ment ki a fejemből, igyekeztem magamat elfoglalni. Fogat mostam, zuhanyoztam és átöltöztem, majd némi rendnek látszó illúziót varázsoltam a szobánkban, hogy a nagyi ne magyarázzon. Bill ebben segített nekem, de láttam, hogy ő is a történtek hatása alatt van. Csak volt valami jelentősége mindkettőnk számára, hogy az anyánk itt járt.
- A nagyi nem ismer igazán, ha azt hiszi ilyen könnyen le tud rázni. - jelentettem ki magabiztosan, miközben az ágyamon lévő párnát és takarót igazgattam.
- Ezt hogy érted ? - kérdezett vissza ikrem a saját ágya felől.
- Úgy, hogy ez a téma messze nincs még lezárva. Miért, mit gondolt ? Anyánk eljött ide, látni akart minket és én ezek után hagyom az egészet a francba ? - háborogtam.
- De hát azt mondtad, nem hatott meg amit anya mondott...
Elbizonytalanodtam.

- Fene tudja...De az biztos, most már úgy érzem elérkezett az idő, hogy felkeressük anyánkat. Hiszen láttad, ő is meg akar ismerni minket és azt mondta a háza ajtaja nyitva áll előttünk. Nekünk nincs más dolgunk, mint besétálni...- mondtam.
Bill nagy szemeket meresztett.
- Újra el akarsz menni Zielitz-be ? - érdeklődött ámulva.
- Igen. Mégpedig hamarosan. És végre vagy lezárom ezt az ügyet, vagy nyitok egy teljesen újat, de egyszer legalább beszélnem kell anyával, hogy tudjam csakugyan megbánta e, amit ellenünk elkövetett, vagy képmutatás ez az egész. - válaszoltam.
Bill arcán árnyak futottak végig.
- Nem hinném, hogy csupán hazugságból ide jött volna...
- Igen, talán megszólalt az anyai lelki ismerete, már ha van neki olyan. Mindenesetre, én kiderítem érdemes e vele foglalkozni. Lehet, hogy minden úgy jó ahogy van, a maga loitschei, elcseszett módján, de lehet, hogy nem. Nem tudhatjuk, amíg bele nem néztünk anyánk szemébe, amíg fel nem tettük neki a kérdésinket...
A nagyi nyitott be és szigorúan nézett végig rajtunk.
- Már megint az anyátokról pusmogtok, igaz ? - tette csípőre a kezét mérgesen.
Elvörösödtem.
- Miből gondolod ?
- Nem sok ész kell hozzá. - válaszolt a nagyi.
- Mégis csak az anyánk és felkavart a látványa. - magyarázta Bill halkan.
Nagyanyánk szeme átfutotta a rendezettnek látszó szobát, pedig ha tudta volna, hogy a ruhák csak úgy egymásra hajigálva feküdtek a szekrény mélyén, biztos kiakadt volna.
- Én megértem, ha így éreztek, sőt azt is, ha a reggeli jelenet után esetleg szánnátok az anyátokat.
- Miért, te mit gondolsz ? - kérdeztem.
Nagyanyák haragosan össze szorította a száját.
- Azt, hogy én más vagyok, nem olyan mint ti, naiv tizenévesek, én nem tudom megbocsájtani amit tett. Hogy itt hagyott a bajban. Nem csak engem, két ártatlan kis gyereket is. Meg a beteg apját...- és elfordította a fejét. Billel megütközve pislantottunk hol egymásra, hol rá.
- Az a baj, hogy nem ismerjük a történetet...
- Majd megismeritek, hiszen megmondtam, egyszer elmesélem...- vágott a szavamba nagyi.
- Miért nem most ? - érdeklődtem óvatosan.
Nagyanyánk bánatosan felsóhajtott.
- Mert most nincs erőm hozzá Tom...
Annyira gondoltam, hogy ezt válaszolja...
- Tényleg soha nem tudsz neki megbocsájtani ? Hiszen a lányod. - jegyezte meg ekkor ikrem.
- A lányom, aki nem viselkedett anyaként és egyáltalán nem viselkedett jól nevelt, hálás gyerekként. - javította ki nagyi Bill mondatát.
Erre nem tudtunk mit reagálni, úgy látszott nagyanyánk mindörökre kizárta az életéből anyát és megbocsájtásról hiába is papolnánk neki. Úgyhogy inkább hallgattunk és nagyi végül elunta a némaságot.
- Majd gyertek le reggelizni. - mondta komoran és elindult kifelé. És megint csak nem kaptunk választ semmire, így nehéz volt össze rakni a kirakóst, ami a múltunk volt, a találgatásokkal meg nem sokra mentünk. De az elhatározásom szilárd volt. És biztos voltam benne, most bátor leszek és a következő héten meglátogatom az anyámat . Lélekben igyekeztem készülni erre és persze Billel is sokat témázgattunk, de szerdáig nem történt semmi. Minden nap úgy keltem fel, hogy na majd ma és mégsem lett az egészből semmi. Sok volt a tanulnivaló, fáradtak és elcsigázottak voltunk a nap végére, örültünk hogy haza estünk. Nagyanyánk nem beszélt egy árva szót sem a szombati történésekről és mi sem hoztuk neki szóba. Aztán csütörtökön úgy keltem fel, hogy nem érdekel sem a rengeteg lecke, sem a fáradtságunk, ma felülök a zielitz-i buszra és meg sem állok anyám házáig. És reméltem, ebben Bill a partnerem lesz. Az ötletemet meg is osztottam vele és bár nem volt nagyon lelkes, természetesen bele egyezett. Így egyik szünetben a könyvtár számítógépén megnéztük hogy is közlekednek a buszok, majd miután találtunk egy megfelelő járatot, nem volt más hátra, csak várni a tanórák végét, ami most is nehezen akart elérkezni. Engem meg majd szét vetett az ideg, minden szünetben buzgón dohányoztam, de nem enyhített a feszültségen ami bennem volt. Tudtam, azon csak az anyával való szemtől-szembe találkozás segíthet, az adhat feloldozást. Ma nem fogok elrohanni az ajtó elől, nem fog izgatni ki van otthon és hogy anya férje, vagy a kisöcsénk mit szól. Ma önző leszek és a nevelő otthonban töltött tizenegy éves szenvedéseimre gondolok. Ma megteszem az egyik legnehezebb lépést, amit valaha megtettem. Ma én, Tom Kaulitz talán készen állok valami újra...
Az utolsó óra után, evés helyett a buszmegálló felé sétáltunk, még volt időnk a járat indulásáig, úgyhogy beugrottunk a helyi vegyes boltba. Billnek azt hazudtam, csokit akarok venni, de persze az első utam az alkoholos üvegek fele vezetett és a zsebpénzemből egy kis üveges vodkát és egy szintén kis üveges narancs kólát vásároltam. Bill fel is volt háborodva, de leintettem. A bolt pénztárosa szemrehányóan nézett ránk, jól tudta kik vagyunk, kinek az unokái és végig az volt az érzésem, hogy majd jól beköp a nagyinak, vagy nem is szolgál ki minket. De nem így történt. Győzelem ittasan ballagtam ki a boltból és a buszmegálló egyik padján össze öntögettem az italokat, aminek eredménye két üveg vodka-narancs szerű lötty volt.
- Egy a tiéd, egy az enyém... - nyújtottam ikrem felé az egyik üveget, de a fejét rázta.
- Én nem iszom és neked sem kellene, hiszen nem is ettél egész nap, meg fog ártani...
- Oké, legalább több marad nekem. - vontam vállat és az egyik üveget az iskola táskámba süllyesztettem, míg a másikból nagyokat kortyoltam. Égette a nyelőcsövemet, de nem volt olyan szörnyű íze, mint a konyaknak. Úgyhogy elkezdtem inni.
- Le akarsz részegedni ? - kérdezte idegesen Bill, vagy tíz perc múlva, amint látta, hogy szaporán iszogatom az italt, a pad támláján ülve, cigimet szívva.
- Mit izgat az téged ? - kérdeztem vissza flegmán.
- Ez nem helyes. Ha eldöntöttük, hogy felkeressük anyát, azt józanul kellene tenni.
- De józanul nem megy, érted ? Félek. Még mindig, még annak ellenére is, amit szombaton hallottam. Rettegek, hogy nem jól fog elsülni a dolog, hogy még rosszabb lesz minden, vagy hogy baromi nagyot csalódunk anyában és kiderül, semmi nem olyan mint amilyennek képzeljük, vagy hogy egyszerűen nem tudunk túllépni a sérelmeinken...- vágtam testvérem szavába izgatottan.
- Talán még mindig nincs itt az idő Tom. Haza kellene indulni...- pillantott rám Bill, de makacsul tiltakoztam.
- Nincs visszaút, én innen mindenképpen Zielitz felé megyek és szeretném, ha te sem adnád fel, ha jönnél velem...
Bill szelíden elmosolyodott.
- Hát persze, hogy veled megyek...
Én is elmosolyodtam és pár másodpercig csak néztük egymást. Még az alkoholos befolyásoltságom ellenére is beindultam ikrem mosolyától és barna szemei még jobban meg szédítettek. Talán ha otthon vagyunk, máris csókoltam volna, de mivel a buszmegállóban ültünk a padon, ettől eltekintettem. Különösen, mert ekkor feltűnt a színen Roman. Azt hittem rosszul látok, amint megláttam felénk közeledni az undorítóan gúnyos vigyorával. Nem tudtam, hogyan került oda és mit akart tőlünk, de a szívverésem máris a duplájára nőtt a látványától. Bill is elsápadt, mikor észre vette. Leugrottam a pad támlájáról és Bill kezébe nyomtam az italos üveget, a cigimet pedig eldobtam. Roman megállt előttünk és lenézően végig mért bennünket.
- Nocsak-nocsak züllenek a Kaulitzok...- poénkodott.
- Mit akarsz ? - néztem rá ugyanolyan megvetően, mint amilyen pillantásokkal ő illetett minket.
- Csak erre jártam, sétálgattam, na és mit látok ? A falu két legszerencsétlenebb, legnyomorultabb lúzerét. Micsoda véletlen !
- Hát ha így gondolod oké, de az egyik szerencsétlen, nyomorult lúzer simán megkaphatta volna az ex barátnődet. - vágtam vissza. Roman arcáról egy másodpercre eltűnt a vigyor és vörös lett a feje.
- Arról az ótvar Britta ribancról beszélsz ? Már nem téma ! Amúgy meg mi a faszt csöveztek itt, kis hernyók ? Le akartok lépni ? - kérdezte.
- Mi közöd van hozzá ? Tiéd a buszpálya udvar ? - néztem egyenesen a szemébe. Bill a karomra tette a kezét, de lesodortam onnan. Nem kellett, hogy csitítgasson, nem akartam meghunyászkodni.
- Hé, iszol két korty piát és máris nagy lesz a pofád, te gyökér, csak nehogy laposra verjem ! - tett felém egy lépést Roman és bosszú villant a szemeiben. Közben láttam a zielitz-i buszt beérkezni a megállóba. Bill aggódva, halkan szólalt meg.
- A busz...
- Oké... - küldtem felé egy megnyugtató pillantást, aztán újra Romanra néztem, aki elém toppant, megállásra kényszerítve.
- Azt hiszed csak úgy elsétálhatsz innen, te buzi ? - sziszegte a képembe és már emlékeztetett arra az idióta, kötekedő vadbaromra aki a suliban is volt.
- Engedj el Roman ! - mondtam viszonylag nyugodt hangon.
- Megfizetsz mindenért, megbánod, azt is hogy a cafka anyád a világra szült és hogy valaha betetted ide a lábadat ! - fenyegetőzött Roman.
- Tom ! - kiáltott fel rémülten Bill és felénk lépett, de fogalma sem volt hogyan segítsen.
- Most pedig átalakítom a csinos kis pofikádat te csicska, de úgy hogy a nagyanyád sem ismer rád. - jelentette ki őrült tekintettel Roman és előhúzott a zsebéből egy kisméretű rugós kést. Bill az ijedtségtől leejtette a kezében szorongatott italos flakont, ami tompa puffanással ért földet.
A vér jéggé vált az ereimben és hitetlenkedve néztem, ahogy a tavaszi napfény életre kel a kés pengéjén. Roman tényleg megbolondult, vagy alapból ilyen késekkel szaladgál a falu utcáin ? Mindig is tudtam, hogy nem fogja elnézni Britta botlását és mivel őt azért csak nem bánthatja, rajtam áll bosszút attól függetlenül, hogy köztem és Britta között nem történt semmi.
- Na erre mit lépsz ? Van még kedved menőzni, vagy más nőjét lenyúlni ? - nyomta neki a kést az arcomnak Roman.
- Ne csináld ! - szólt közbe Bill és Roman keze felé kapott, de Roman gyorsan ellökte onnan ikremet, aki a pad elé esett.
- Takarodj már innen Bill, ne ugass bele a dolgaimba, majd te is kapsz, csak várd ki a végét. - nevetett fel. Éreztem a kés hidegségét az arcomnál és a padot a lábaimnál. Menekülésre esélyem sem volt, ráadásul a bokrok úgy körbe vettek minket, hogy igazából nem nagyon volt látható mi folyik ott, de amúgy sem sokan mászkáltak erre felé. Bámultam ikrem sokkos arcát, meg Roman begőzölt fejét, ahogy élvezkedve szorítja kését az arcomnak és eszembe jutott minden. A legelső napunk az iskolában, ahol máris belénk kötött, aztán Britta Schreibert házi bulija, ahol valami hülye tablettát adott nekem, vagy amikor a kocsijával elhajtott a házunk előtt és megalázott, az osztály termi verekedés és a torna öltöző beli balhé, valamint az összes "átlagos" nap, amikor szavakkal bántott minket és folyton a hátamba fúródva éreztem lenéző tekintetét. Ami érzékeltette, hogy nem vagyunk ide valóak, hogy senkik vagyunk, hogy vesztesek vagyunk. De hát miért ? Miért lennénk kevesebbek, mint ő ? Miért hittük el ezt egy percig is ? Nekem is ugyanúgy vér van a testemben, levegő a tüdőmben és nem akarom, hogy azt érezzem, kirekesztett vagyok, hogy nem illek sehova sem. Nem akarok több könnyet és félelmet Bill szemében megcsillanni. Nem vagyunk rosszabbak egyetlen itteni embernél sem, csak soha senki nem vette a fáradtságot, hogy megismerjen bennünket.
- Na mi van, meg sem tudsz szólalni ? Ha én ezt a többieknek holnap a suliban elmesélem...- vigyorgott a képembe Roman. Láttam, hogy a zielitz-i buszra lassan szállingóznak fel az utasok, és hogy ha nem teszek valamit, meghiúsul a tervünk, hogy elmenjünk anyához. Nem hagyhattam, hogy emiatt a bunkó Roman miatt minden elképzelésem a kútba hulljon. Tekintetem Billre esett, aki még mindig a földön kuporgott, és akkor, talán az alkoholtól aminek gőze belül megmelegített és elfeledtette velem a következményeket, olyat csináltam, amire sem ő, sem Roman nem számított. Ő éppen örült magának és a saját dicsfényében fürdőzött, nem volt felkészülve semmire, én meg ezt kihasználva, váratlanul kiütöttem a kezéből a kést és teljes erőmből neki ugrottam. Roman a meglepetéstől elterült a földön. Nem vártam meg mit reagál, nem néztem a szemébe, nem érdekelt semmi sem, felé kerekedtem és ütni kezdtem az arcát, egyszer, kétszer, háromszor és utána már nem számoltam. Az összes keserűségemet bele adva vettem revansot minden megalázó sértegetésért, minden erőszakért, amit ellenünk elkövetett. És meglepő módon nem éreztem különösebb ellenállást, talán Roman teljesen ledöbbent a megmozdulásomon, aztán később már nem is bírt védekezni. Én meg csak ütöttem ököllel, addig amíg már nekem sajdult a kezem bele, és addig amíg Bill oda nem ugrott hozzám, hogy gyengéden lefogjon.
- Elég Tom ! - suttogta remegő hangon és lehúzott Romanról. Alig kaptam levegőt, izzadtság borított mindenhol, reszkettem egész testemben a feltörő indulattól. Az öklöm bedagadt kicsit és csupa vér volt. Ahogy Roman orra és arca is.
- Ne merj soha többet ártani nekünk ! - üvöltöttem.
- Kaulitz...- nyögte Roman a véres orrát tapogatva.
- Na, ezt meséld el az iskolában a többieknek...- fújtattam dühösen az arcomat törölgetve.
Felbőgött a busz motorja.
- Mennünk kell ! - figyelmeztetett Bill és felkapta a földön heverő italos palackot, majd belém karolva rángatni kezdett a még mindig teljesen ledermedt, véres arcú, sápadt Romantól, aki csak nézett utánunk, de nem tudott mit mondni, a szavak az ajkára fagytak. Mi meg rohantunk a buszhoz, hogy még elérjük.
- Nem hiszem el, hogy megütötted Roman Leitnert. - csóválta a fejét Bill a futástól kifulladva, de elismerő, boldog és büszke mosoly bújkált az arcán.
- Tudod mit ? Én sem ! - helyeseltem nevetve.
Felszaladtunk a buszra és lihegve megváltottuk a jegyünket, majd ledobtuk magunkat az első szabad ülésekre. Éppen időben, a jármű ekkor el is indult, mi meg zihálva, izzadtan néztünk ki az ablakon, a távolodó loitschei látképre. És sokáig meg sem szólaltunk, hiszen alig hittük hogy ez történt és hogy ilyen gyorsan pörögnek az események, épp hogy csak megléptem a Romannal kapcsolatos tettemet, máris újabb fontos történet következett. Zielitz és az anyánk. Elszorult a torkom az izgalomtól és sűrűn kapkodtam ki testvérem kezéből a vodka-narancslével megtöltött flakont. Ennek következményeként, mire a busz elért velünk Zielitz-be, már jócskán volt pár légkör a fejemben. Szédültem és hol kellemes bizsergést éreztem, hol meg hogy ólom nehéz minden tagom. De legalább a kedvem felhőtlen volt perpillanat. Lekászálódtunk a buszról és a tavaszi, gondtalannak tűnő napsugarak bántóan hasítottak a szemembe, bele is fájdult a fejem. Megtántorodtam, mire Bill gyorsan megfogott. Hálásan néztem rá, de ő kicsit rosszallóan tekintett vissza. Majd némán elindultunk az utcákon. Már tudtuk merre kell menni a Tannenbaum strasse 2 számig. A zöldséges boltnál balra, aztán át a játszótéren, végig a fasor mentén és ott is vagyunk. Ballagtunk csendben, én időnként ittam egy-egy kortyot és rá is gyújtottam. A házak felől ugyanaz az csend fogadott minket, mint a múltkor, nem sokan jártak az utakon, pedig hétköznap volt és délután.
- Ez a hely kísértetiesen hasonlít Loitschére. - elmélkedtem. Bill bólintott.
- Ezt már a múltkor is megbeszéltük.
- Ja igen...tényleg...- röhögtem fel idiótán és megálltam az út közepén. Bill is megtorpant és kérdőn bámult rám.
- Baj van ?
Megráztam a fejem és elkapva Bill egyik csuklóját, magamhoz húztam. Ő rémülten és zavarodottan bontakozott ki az ölelésemből.
- Tom...- és kapkodta a fejét, hogy látott e valaki bennünket.
- De most mi van ? Szeretnélek megcsókolni. Itt és most. Annyira kívánlak. - nyögtem fel csalódottan, ahogy ikrem eltávolodott tőlem.
- Az ital beszél belőled...
- Nem, dehogy ! Akarlak. Felizgat a látványod...Na, mintha nem tudnád mit váltasz ki belőlem. Kikészítesz Bill és érted bármit vállalnék, érted semmi sem elég őrültség. Ha kérnéd, még Romant is agyonverném, addig ütném, amíg dobban a szíve. Érted meg is halnék, ha kell...- motyogtam részegségtől fátyolos hangon.
- Ne mondj ilyet ! - vágott a szavamba Bill elvörösödve.
- De ez az igazság. Szeretlek ! Nem érted ? A rohadt életbe, annyira szeretlek. - és könnyek szöktek a szemembe. A vodka totál össze kuszálta az érzelmeimet. Bill lehajtotta a fejét.
- Én is szeretlek. - mondta azon a gyönyörűséges, megnyugtató hangján, amitől a hideg szaladt végig a hátamon.
Szédülni kezdtem ismét és karikák táncoltak a szemem előtt. Bill észre vette, hogy nem vagyok jól.
- Gyere, üljünk le egy kicsit, nem lenne jó, ha anya így látna. - és az üres játszótér egyik padjához vezetett. Leraktam a táskámat és lefeküdtem a padra, majd csak néztem az égen úszó felhőket.
- Azért valld be, hogy nagy voltam ma, ahogy elintéztem azt a szemét Romant...- mondtam részegen nevetve.
Bill mosolyogva megforgatta a szemét.
- Nagyon nagy voltál, én hősöm...
- Persze valószínűleg szerencsém volt arra ez egy pillanatra, amikor Roman nem figyelt eléggé és le tudtam teperni. De az a fő, hogy most talán nem bánt és aláz minket többet. - elmélkedtem.
- Remélem. - tette hozzá ikrem.
- És megígérem, hogy többé nem iszom ennyit Bill...- jegyeztem meg és lecsuktam a szememet. A hűvöskés tavaszi szellő simogatta az arcomat, vagy talán Bill ujjai értek hozzám, de valami kellemes érzés hatalmasodott el rajtam. És elaludtam. Azt álmodtam, hogy találkoztunk anyával, mosolyogva nyitotta ki a háza kapuját, azt mondta, nagyon várt már ránk és boldogan invitált be minket. Hatalmas, rendezett udvaron mentünk keresztül és egy fényes, tágas nappaliba értünk, ahol a kisöcsénk a nyakunkba ugrott és anya férje barátságosan rázott kezet velük. Mint valami mesében. Mire a tökéletes álomból feleszméltem, elbújt a napsugár. Azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok. Ijedten ültem fel, de megláttam Billt, rögtön megnyugodtam. Kicsit még kába voltam az alkoholtól és kavargott a gyomrom is.
- Mennyi az idő ? - kérdeztem a szememet dörzsölgetve.
Bill megnézte a telefonját.
- Mindjárt fél hat...- felelte.
- Te jó ég. Miért nem ébresztettél fel ? - hökkentem meg.
- Csak ültem itt és gondolkodtam azon hogy mi vár ránk, meg úgy az egész életünkön, nem is figyeltem az időt...- válaszolta Bill.
- Most már induljunk. Mennünk kell anyához ! - kaptam hátamra a táskámat türelmetlenül és felpattantam a padról. Még mindig szédültem és fojtogatott a hányinger. De menni kellett, nem akartam több időt elfecsérelni. Sietősen elindultam, Bill alig tudott követni, olyan gyorsan szedtem a lábaimat. Hamarosan eltűnt előlünk a fasor és ott álltunk a Tannenbaum strasse-n. Csend volt, sehol egy ember. A jól ismert borostyánnal benőtt kerítés szinte kiégette a szememet.
- Hát megint itt vagyunk. - sóhajtottam félve és csak rémült szívverésemet hallottam. Újra hatalmába kerített az izgalom, a rettegés az ismeretlentől. Bill nem szólt, csak bólintott és az ajtóhoz lépett. Egykor már álltunk ezelőtt az ajtó előtt, de akkor gyáva voltam és megfutamodtam. Hát most nem fogok, most becsengetünk és lesz ami lesz ! Kezem Bill ujjaiba ütközött, mindketten egyszerre nyúltunk a csengő felé. Zavartan mosolyogtunk egymásra.
- Akarod te, Tom ? - érdeklődött reszkető hangon testvérem és könnyek csillogtak a szemében. Megráztam a fejem.
- Nem lényeg, ha gondolod csengess...
- Felkészültél ? - kérdezte Bill idegesen.
- Nem tudom lehet e erre valaha felkészülni. Azt hiszem, mindjárt rosszul leszek. - vettem egy nagy levegőt és megtöröltem verítékes homlokomat. Cigi után kutattam a zsebeimben, de inkább mégsem gyújtottam rá, mert már a nikotin gondolatától is hányingerem támadt.
- Nos ? - pillantott rám Bill, keze a csengőn volt. Bólintottam, mert megszólalni nem bírtam, mire ikrem egy rövidet csengetett és hevesen dobogó szívvel vártuk a hatást. Kínzó csend volt, semmi nesz és szinte hallottam a másodpercek elvonulását a fejünk felett.
- Csengess újra. - kértem Billt jó fél perc elteltével és ikrem ismét megnyomta a csengőt. Megint eltelt egy kis idő és senki sem jött ki, ajtó nyitódás sem  hallatszott.
- Mi a faszom van már...- dünnyögtem mérgesen és félre húzva néhány borostyán levelet, bekukucskáltam a kerítésen. Nyugalom honolt az udvaron, nem láttam mozgást, az ablakokon sem rezdült a függöny.
- Lehet, hogy nincsenek itthon. - mondta Bill az ajtónál álldogálva.
- Itthon kell lenniük, talán rossz a csengő, vagy olyan halk, hogy nem hallották. Kizárt, hogy idejövünk és anya nincs itt. - suttogtam reményvesztetten. Bill megint csengetett, de semmi reakció nem volt.
- Azt hiszem Tom, ez most nem fog össze jönni. - motyogta csalódottan.
- Francokat nem ! Anya ! Anya, nyiss ajtót ! - ordítottam el magam. Bill ijedten ugrott hozzám.
- Mit csinálsz ?! - kiáltott fel.
- Hogy hogy mit ? Hát bekiabálok neki, hátha meghallja. Anya ! Hé, anya ! - üvöltöttem és azt hittem elszakad a hangszálam, olyan erővel ordítom a kétségbe esett szavakat.
- A szomszédok ki fognak jönni, vagy ránk hívják a rendőrséget. - figyelmeztetett Bill, de nem törődtem vele, meg sem hallottam, csak kiabáltam kitartóan.
- Anya, ne csináld ! Nyisd ki az ajtót ! Kérlek ! Anya ! - a hangom visszhangozva szállt a kerítésen túlra és reméltem, hogy akik bent vannak, észre veszik és végre léptek zaját fogom hallani a másik oldalról. Annyit agyaltunk, tervezgettünk, szenvedtünk ezekért a percekért, ezért az esélyért, annyi éven át kellett elviselni mindenféle barom kötekedését, veréseket, keserű könnyeket, magányos ünnepeket a gyerek otthonban. Nem lehet, hogy mindezek a dolgok a semmiért történtek.
- Majd vissza jövünk máskor. Gyere, haza kell mennünk, a nagyi biztos észre vette már, hogy eltűntünk. - simított végig a karomon Bill, de nem akartam feladni. A táskámba túrtam és elővettem a vodka-narancsot, meghúztam. Egyáltalán nem esett jól, inkább csak dacból ittam belőle. Majd ismét kiabálni kezdtem.
- Anya ! Beszélnünk kell, ez nem megoldás ! Tudom, hogy ott vagy ! Gyere ki !
- Felesleges kiáltoznod, biztos nincs itt senki. - mondta Bill lehangoltan.
- Tévedsz, tudom hogy ott van Bill, érzem...- rogytam le tehetetlenül az ajtó elé és újra bele kortyoltam az italba. A sírás fojtogatta a torkomat. Nem akartam beismerni, hogy vesztettem, hogy vesztettünk, mert tudtam hogy Billnek is sokat jelentett az egész. Láttam, hogy az egyik szemközti ház ablakában kíváncsi fejek jelentek meg és minket néztek, majd eltűntek a függöny mögött. De nem érdekelt, hívják csak ki nyugodtan a rendőrséget, majd nekik is elmondom, mi az ábra. Bill mellém telepedett.
- Ennek a várakozásnak nincs értelme, menjünk haza. Talán elérünk még valamilyen buszt.
- Nem mozdulok innen. Valami majd csak lesz, ha tényleg nincs itthon, akkor előbb utóbb majd jön. Vagy a férje, vagy a féltestvérünk. Valami történni fog. - makacskodtam és az előttem lévő szürke aszfaltos utat bámultam, meg a néhány zöld fűszálat a betonkockák között. És minduntalan könnyes lett a szemem.
- Legalább mondaná a szemünkbe, hogy nem kellünk...Végül is, miért csodálkozom, hiszen eddig sem akart minket. - dühöngtem és ökölbe szorult a kezem.
- Biztos nem erről van szó...- nyugtatgatott Bill.
- Mi lesz most ? Tényleg hiába volt minden ? - néztem Billre, aki nem tudott érdemi választ adni nekem, ezért hallgatott, ahogy én is és nem tudom meddig bámultunk a semmibe révedve. Váratlanul telefon csörgés törte meg a csendet, ijedten össze rezzentünk. Bill mobilja csörgött, aki rögtön elő is vette, hogy megnézze ki hívja.
- Nagyi az...- mondta komoran.
- Ne vedd fel. - kértem ikremet, aki nem osztotta az ötletemet, de engedelmesen a zsebébe rakta a készüléket. Az idegesítő zenélés hamarosan abba maradt, de most az én telefonom kezdett rá.
- Remek...- sóhajtottam egy nagyot.
- Biztos mindenhol keres minket és nagyon mérges. - aggodalmaskodott Bill.
Vállat vontam.
- Igazán nem érdekel...
A mobilom elhallgatott, mi meg ültünk ott tovább és vártunk valami jelre, mozgásra, de olyan volt minden mint percekkel, félórákkal ezelőtt, mintha a Tannenbaum strasse-n megállították volna az idő múlását. De elszánt voltam, hogy ha kell másnap reggelig is ott ülök és kivárom mit hoz a sors. Beleittam a vodka-narancsomba, aztán előhúztam egy szál cigit és meggyújtottam, majd hosszan fújtam ki a füstjét. Kezdett besötétedni.
- Te hallod ezt ? - kérdezte váratlanul Bill.
- Mit ? - kérdeztem vissza.
- Mintha valami autó jönne erre...- felelt ikrem. Én nem hallottam semmit, csak a süket csendet.
- Hallucinálsz. Szerintem erre évezredek óta nem jár senki. - ironizáltam, de ekkor halvány fényeket pillantottam meg az utca végén és egy kocsi motorjának a hangja ütötte meg a fülemet.
- Pedig erre jön valaki. - közölte Bill.
Izgatott lettem.
- Lehet hogy anya ? - ugrottam fel és majdnem kiejtettem a cigimet a kezemből. Az autó egyre közeledett, a lámpája már megvilágította az utat. Bill is felállt majd hirtelen meglökte a kezemet, mire a cigaretta a földre esett.
- Mi a francot csinálsz, hülye vagy ? - förmedtem rá.
- Nem látod ez a nagyi kocsija. - suttogta Bill ijedten és ekkor már elvakított minket a fényszóróból áradó bántóan sárga fényesség. A motor leállt, a fények is kialudtak és rövidesen nagyanyánk alakja tűnt fel előttünk és rohadtul mérgesnek tűnt. Végképp nem értettem semmit, de melegség csapott meg.
- Te hogy a fenébe kerülsz ide ? - kérdeztem és igyekeztem minél hamarabb eltaposni a mellettem füstölgő cigarettát.
- Vigyázz a szádra Tom ! Mégis mit képzeltek magatokról ? Nem hiszem el, hogy megint átvertetek. Az Isten kegyelmezzen nektek, mert nagy a kísértés, hogy agyon ne üsselek benneteket ! - kiáltott ránk ingerülten.
- Agyon akarsz ütni minket ? Rajta. - mondtam érdektelenül és tényleg nem foglalkoztatott az sem, ha véresre pofozza az arcomat.
- Azt hiszitek, nem találok rátok ? - mérgelődött nagyanyánk, majd kikapta ujjaim közül az italos flakont, beleszagolt és csak megcsóválta a fejét.
- Vodka...hát ez mesés fiúk, itt ültök és alkoholizáltok ! Szégyellhetitek magatokat és azért is hogy ismételten becsaptatok. - és messzire hajította az üveget.
- Mi nem így akartuk...- magyarázkodott volna Bill, de aztán jobbnak látta inkább szemlesütve hallgatni.
- Honnan jöttél rá, hogy itt vagyunk ? - még mindig nem értettem. Nagyanyánk nem felelt, kinyitotta az autó egyik hátsó ajtaját.
- Inkább ti mesélhetnétek el, miért vagytok itt, ahelyett hogy otthon tanulnátok a leckét. Na, befelé, indulunk haza ! - parancsolta emelt hangon és szikrákat szór a szeme.
- Hogy ne derüljön ki soha semmi ? Mikor már majdnem sikerült leleplezni a múltat és találkozni az anyánkkal ? Hát én megyek sehova. - jelentettem ki határozottan.
- Ne húzzál fel Tom, így is nagyon mérges vagyok. Ha jót akarsz azonnal beszállsz az autóba. Majd otthon mindent megtárgyalunk. - mondta nagyi és beszállt a volán mögé.
- Ezt nem teheted ! - fakadtam ki.
- Tom, ne csináld, gyere ha nem akarsz még több zűrt. - morgott Bill és bekászálódott a hátsó ülésekre. Nem hittem el, hogy ő ilyen könnyen beadta a derekát.
- Köszi Bill, igazán rendes vagy. - puffogtam, de ikrem csak nagy szemeket meresztve mutogatott, hogy üljek már le.
- A kurva életbe. - káromkodtam, de úgy hogy lehetőleg a nagyi ne hallja. Vetettem még egy futó pillantást a sötétben álló, borostyánokkal körbevett kerítésen, majd kelletlenül beszálltam hátra Bill mellé és a kocsi elindult. Nekem pedig a játszótéri padon álmodott alkoholosan tökéletes kép jutott eszembe, az ölelések és mosolyok, a fantáziám szülte barátságos légkör és újra kezdés. Figyeltem, ahogy az autó lassan elhagyja Zielitz-et, kettévágva ezzel minden tervünket, néztem a nagyi szörnyen ideges arcát a kormány mögött és ikrem szomorú szemeit. És egy szó villant belém élesen, fájdalmasan. Hazugság...Milyen hazugok az álmok...